Földi László kimondta: Drasztikus következményei lehetnek Biden döntésének
A titkosszolgálati szakértő szerint az az egyetlen esélyünk, hogy két hónap múlva Donald Trump lesz az Egyesült Államok elnöke.
Örök béke biztosan nem lesz. Amit mi annak hittünk, az csak egy pár évtizedes délibáb volt.
Emlékszem, pont tízéves voltam, 1985-öt írtunk. Pesti gyerekként egy nyári hónapot töltöttem a miskolci nagynéninél, ahol sokként ért a vidéki nagyvárosi környezet. Két dologtól szorongtam. Az egyik, hogy visszaír-e osztálytársam, Rita az évzáró után a postaládájukba bedobott levélre, a másik pedig az atomháború. Amikor felnéztem az égre, néha eszembe jutott, hogy bekövetkezhet-e. Nem folyamatosan gondolkodtam rajta, hanem a tudatalattimba fészkelhette be magát a téma, nyilvánvalóan a tévében látott dokumentumfilmek és az esti híradók foszlányai révén.
A nemzetközi politikában súlyos éveken voltunk túl. A hetvenes évtized enyhülése után a szovjetek afganisztáni agressziójával veszélyesebb idők köszöntöttek be újra. Az amerikai puhulást felváltotta a Reagan-éra, a szovjet vezetők élő adásban mumifikálódtak, de előtte még lelőttek egy utasszállítót több száz civillel, új háborúktól, új fegyverkezési versenytől szikrázott a világ, és az új idők arca, Gorbacsov éppen csak megérkezett a moszkvai hatalomba. Idehaza már nemcsak döcögött, de döglődött a gazdaság, padlógázzal rohantunk a szakadékba, ám a rendszer még öröknek tűnt.
Az az igazság, hogy az atomháború esélye néhány alkalommal nagyon is valós opció volt. Churchill 1946-os fultoni beszéde után olyan hidegháború vette kezdetét, amely negyvenöt évig magában hordozta annak esélyét, hogy átválthat forróba – és hogy az milyen, láthattuk sokszor a Nagaszakiban és Hirosimában készült felvételeken. Az atompara igazán Amerikában kezdődött az ötvenes években, ahol nálam sokkal jobban félhettek a gyerekek attól a borzalmas stressztől, amely az iskolai órákon tartott atomriadókban, az óvóhelyépítési lázban és a túltolt háborús hisztériában csúcsosodott ki. Már a koreai háború idején is felmerült az atomcsapás lehetősége, de jött egy év, amikor igazán rettegett mindenki: biztos vagyok benne, hogy az 1962-es kubai rakétaválság idején rezgett a leginkább a léc. Egyik atomhatalom sem tolerálja, ha támaszpontokat helyeznek el a kerítésénél. Szerencsére Hruscsov az utolsó pillanatban észhez tért, és Kennedy is meg tudott állni.