A hegyek istenei – Tűnődések Amerika állapotáról a téli Vermontból

A karácsonyi időszak egy részét abban az amerikai államban töltöttem, ahol gyermekkorom nagy részét: Vermontban. Az állam ma már baloldali társadalmi politikájáról és progresszív washingtoni politikusairól ismert, de ez nem volt mindig így. Egy vermonti gazda, Romaine Tenney tragikus története szinte tökéletesen összefoglalja ennek az apró államnak a sorsát – egyúttal emlékeztetőül szolgál, hogy a küzdelem, amelyben részt veszünk, néha áldozatokat követel. Tenney 1964-ben felgyújtotta házát és saját magát az ellen tiltakozva, hogy a kormányzat kisajátította a földterületeit egy Észak-Vermont felé terjeszkedő államközi autópálya építéséhez. Nem foglalkozott a felajánlott kártalanítással: ott maradt, végignézte, ahogy a buldózerek elpusztítják a földjét, majd mindennek véget vetett.

A sztráda azóta jóval elérhetőbbé tette Vermontot a „kívül­állók” számára: politikailag liberális „városi menekültek” ezreinek otthonává vált, akik aztán elfoglalták az államot. Tenney lángoló tiltakozása fordulópontot jelentett Vermont történetében. A gazda hamarosan népi hős lett. Ma már költemények, szellemtörténetek és dalok őrzik emlékét.

Amikor 2020 elején a covidjárvány betört az Egyesült Államokba, hasonló jelenséget lehetett látni: New Yorkból, Bostonból és más városokból érkeztek urbánus menekültek, akik magukkal hozták nagyvárosi nagyszájúságukat és közvetlenkedésüket a nyugalmas vidékre. Eszünkbe juthat a legendás szabadságharcos, Ethan Allen figyelmeztetése a városi megszállókról: „A völgy istenei nem a hegy istenei.” Ezek az új városi menekültek magukkal hozták a pénzüket – nagyon sokat. A 2020–2021-es ingatlanvásárlási őrület nyomán azon vermontiaknak, akik már nemzedékek óta itt élnek, egyre elérhetetlenebbé váltak a házak. És nem találtak megértő fülekre. Az állami törvényhozók – közülük sokan szintén újonnan érkeztek – elzárkóztak a munkásosztály­beli vermontiak aggodalmainak orvoslása elől. Növelni kezdték a helyi adókat, új adórendszereket találtak ki, s közben képviselték kedvenc ügyeiket – diverzitás, egyenlőség, befogadás –, amelyeknek semmi közük a legtöbb vermonti életéhez. Ami a társadalmi igazságosság orgiájában a politikacsinálók részéről elveszett: a közjó és az arány érzéke.