Az arab animációban rejlő lehetőséget Szaddám Huszein és a Hezbollah köre is kiaknázta, a rajzfilmek politikai és kulturális határokon átnyúlva terjesztik üzeneteiket.
Sayfo Omar írása a Mandiner hetilapban.
Animációs filmet vásárolni, majd szinkronizálni nagyságrendekkel olcsóbb és gyorsabb, mint saját produkciót készíteni. A műsorszolgáltatók az arab televíziózás első fél évszázadában nemigen tekintették célközönségnek a gyerekeket, a kicsiknek dedikált műsorsávokat így spórolósan, külföldi rajzfilmekkel és élő szereplős műsorokkal igyekeztek kitölteni. A hidegháború éveiben az arab országok elsősorban politikai szövetségeseiktől szereztek be gyerekműsorokat: az öbölországokban az amerikai filmek hódítottak, a szocialista tömbben a „baráti országok”, köztük a magyarok termékei voltak népszerűek (lásd keretes írásunkat), a japán anime pedig mindenhol utat tört magának.
A külföldi produkciók olcsó dömpingje közepette az arab animátorok, rendezők és producerek csak úgy tudták összeszedni a saját filmjeikhez szükséges forrásokat, hogy meggyőzték a döntéshozókat és a szponzorokat arról, hogy az alkotásokhoz komolyabb célok is társulnak. A rajzfilmipar pedig itt is a politika és identitáspolitika szolgálatába állt.
Így volt ez már az arab animáció úttörőinél is. Az első arab hős, Mis-Mis Effendi úgy tudott az 1930-as évek végén befurakodni Alexandria és Kairó filmszínházaiba Miki egér és Félix macska mellé, hogy készítői, a Frenkel testvérek szerződést kötöttek a hadügyminisztériummal arról, hogy a fezt viselő hős háborús kötvények vásárlására fogja buzdítani a közönséget. Hasonló utat járt be Szaddám Huszein szuperprodukciója, az 1982-es Al-amira val-nahr (a hercegnő és a folyó) is. Az egymillió dolláros, egész estés film egy sumer történetet mesél el, melyben az öreg király a halálos ágyán magához hívja három lányát, és meghagyja, az lépjen közülük a nyomdokaiba, aki teljesíti a három próbát: átússza a folyót, melyben a sárkány lakik, átkel az elvarázsolt erdőn, és megszerzi a varázsalmát. Eddig még nem is különbözne a történet bármely népmesétől. Igen ám, de van egy másik szála is, melyben a szomszéd királyság gonosz uralkodója, Eiran (a név a javában zajló irak–iráni háború árnyékában aligha szorul magyarázatra) folyton áskálódik, hogy megossza és egymás ellen hergelje Sumer városainak testvéri népeit. Érdekesség, hogy megfelelő infrastruktúra híján az animációs munkák egy nyugatnémet stúdióban zajlottak, a film rendezője pedig a kis koala, Blinky Bill kalandjait is jegyző ausztrál John Palmer volt.
Külföldi kezektől kért segítséget a Perzsa-öböl Arab Államainak Együttműködési Tanácsa is. Kuvait, Bahrein, Katar, az Egyesült Arab Emírségek, Omán és Szaúd-Arábia 1981-ben hozta létre szervezetét, ezzel próbálva ellensúlyozni Irán regionális térnyerését. Az öböl menti identitást erősítő televíziós tartalmak előállítása a kuvaiti székhelyű Közös Produkciós Intézet feladata lett. Így született meg a Szezám utca helyi adaptációja és számos más műsor.
Animációs kapacitása azonban akkor még egyik országnak sem volt, így jött a képbe a magyar szál. A nemrég elhunyt Bassám Faraj 1974-ben érkezett hazánkba iraki diákként, majd politikai okokból itt maradt, és grafikusként helyezkedett el. Faraj 1989-ben földijével, Thamer az-Zaidivel közösen alapította meg a Dana Studiót, ahol a Pannonia Filmstúdió művészeivel kiegészülve elkészítette a Közös Produkciós Intézet számára Zaatoor, a kis csacsi történetét, aki egy meg nem nevezett öbölországban él ember barátaival.
A kilencvenes években az addig nemzeti közönséget célzó földi sugárzást felváltotta a szatellittechnológia, az arab világ így egyetlen hatalmas médiapiaccá vált, a tartalmak többé nem ismertek határokat. Megjelentek a politikai és szórakoztató pánarab adók, majd a 2000-es évek derekán sorra jöttek létre a helyi tartalmakra éhes gyermekcsatornák is. Egyiptomban és az olajban gazdag országokban média- és kreatív városok alakultak, animációs fronton pedig a régi celluloid- és CGI-technológiákat felváltotta a 3D.
Beköszöntött az arab animáció virágkora, és már nem csak a gyermekeknek állt a világ. Addigra ugyanis felnőtt a producereknek egy új generációja, amely személyes kedvenceként tekintett az olyan amerikai show-kra, mint A Simpson család, a Family Guy és a South Park (lásd keretes írásunkat). 2005-ben aztán jött az első igazi nagyágyú, a dubaji Freej, mely négy idős hölgy mindennapjain keresztül mesél az emírségek olajvagyon miatt megváltozott életmódja és a tradíciók konfliktusáról. A Freej sikerén felbuzdulva a következő években szinte valamennyi öbölországban megszülettek a helyi szitkomanimációk, s jellemzően a televíziózás legdrágább műsorsávjában, ramadán hó kora estéjén debütáltak, amikor a böjtöt megtörő családok összegyűlnek a tévékészülékek előtt.
Az amerikai elődökkel szemben ezek a sorozatok természetesen nem húzogatják az oroszlán bajuszát. A cenzúrát megelőzendő, a bennük megfogalmazott politikai és társadalomkritika leginkább olyan ügyekre korlátozódik, amelyek egyébként is a köz- és politikai beszéd részét képezték az év során.
Az emberábrázolással sokszor hadilábon álló iszlám miatt aligha gondolnánk, de a vallási témájú rajzfilmek mára az arab világ egyik fontos kulturális exportcikkévé váltak. A muszlim animáció úttörője egy szaúdi mérnök, Oszáma Halifa volt, aki az 1990-es évek közepétől a közelmúltig több mint egy tucat egész estés filmet készített a muszlim történelem nagy alakjairól. Hasonló projektbe vágott a libanoni Meem stúdió is, melynek alapítója a Hezbollah félkatonai szervezethez kötődő Al-Mahdi Imám Cserkészegylet egykori ifjaként (a szervezet 1998 óta a Cserkészmozgalom Világszervezetének tagja) jó iráni kapcsolatokat ápolt, így egy teheráni stúdióval szerződve készítette el 2015-ben az Amírat al-Rúm (Róma hercegnője) című filmet. Ez egy bizánci hercegnőnek, Malikának az életét mutatja be, aki a tizenkettedik imám anyjaként nagy tiszteletnek örvend a síiták körében. Az egykor felekezeti polgárháborúval sújtott Libanonban a vallások közötti béke hírvivőjeként harangozták be a produkciót, a bemutatón az ország keresztény kultuszminisztere is jelen volt. A szunnita közönség és a Hezbollahhal nem baráti viszonyt ápoló keresztény frakciók persze nem voltak hivatalosak a vetítésre.
A szaúdi és a libanoni produkciók szigorúan a felekezeti határokon belül futottak be nemzetközi karriert, az egyiptomi muszlim gyermekanimációk Marokkótól az öbölrégión át egészen Indonéziáig hódítanak. Ennek oka nemcsak az, hogy Kairó a külpolitikában fogatlan oroszlán, így az egyiptomi tartalmakhoz nem társul olyan vélt vagy valós politikai töltet, mint a konkurenciáéhoz, hanem az is, hogy rajtuk van az iszlám világ egyik legbefolyásosabb iskolájának a pecsétje. Az Al-Azhar folyamatos ideológiai harcot vív az olyan radikális mozgalmakkal, melyek számos muszlim rezsimnek gondokat okoznak.
Így indult el a 2010-es évek elején a közel egy évtizedig futó Korán-mesesorozat, mely a muszlimok szent könyvében említett emberek, állatok, események és vallástudók történetét dolgozza fel. Az Azhar Egyetem és a liberális egyiptomi művészvilág világnézetét mutatja, hogy egy epizódot külön a hindu kultúrának dedikáltak, egy széria pedig a Koránban említett női alakokról szól, melyek közül néhány karakterével és lobogó hajával már-már a Merida, a bátor hősnőjét idézi.
Más módon beszél az iszlámról a kuvaiti–amerikai Naif Al-Mutawa által megálmodott The 99 animációs tévésorozat. Az X-Menhez hasonló történet Bagdad 1258-as ostromával kezdődik, amikor helyi alkimisták egy csoportja kilencvenkilenc drágakőbe sűríti az ősi tudást, hogy megmentse a mongol hordáktól. Ezek aztán szétszóródnak a világban, és korunkban bukkannak elő, különböző nemzetiségű fiatalok szerzik meg őket, szupererőhöz jutva általuk. A gyerekeket aztán Dr. X muszlim verziója, Dr. Ramzi gyűjti össze, hogy együtt vegyék fel a harcot a gonosz erők ellen. Noha 2010-ben Barack Obama személyesen méltatta a sorozat alapjául szolgáló képregény készítőjét mint a toleráns iszlám képviselőjét, az arab világon belül nem aratott osztatlan sikert a mese. Mivel a 99-es számról a vallástudók – nem alaptalanul – Allah kilencvenkilenc nevére asszociáltak, istenkáromlásnak ítélték a történetet, és tiltólistára rakták.
Ha a fenti rajzfilmekről eddig még nem hallottunk, az nem véletlen. Az arab animációk speciális tartalmai elsősorban a nemzeti, a pánarab és a muszlim közönségnek szólnak. Vagyis szóltak egészen mostanáig. 2020-ban debütált ugyanis a Netflixen a szolgáltató közel-keleti terjeszkedése okán a hazánkban is elérhető, szaúdi Masameer című komédia, valamint pár éve jelent meg a kifejezetten a globális piacra szánt, szaúdi–emírségekbeli Bilal. A Mohamed próféta által felszabadított, majd legelső müezzinnek kinevezett abesszin rabszolga, Bilál ibn Ribáh történetét elmesélő produkció készítői mindent megtettek, hogy a történet nemzetiségre és vallásra való tekintet nélkül mindenki által befogadható legyen: egyetlenegyszer sem hangzik el sem az iszlám vagy arab szó, sem Allah vagy Mohamed neve. Ezek viszont még csak az első fecskék: az arab rajzfilmeknek alighanem hosszú út vezet a világsikerig.
A szerző a Migrációkutató Intézet és az Avicenna Közel-Kelet Kutatások Intézetének kutatója.
Kuvaiti Cartman
A South Park inspirálta 2000-ben az első arab szitkomanimációt, a kuvaiti Keta 13 (13-as tömb) minden túlzás nélkül tekinthető az amerikai előd olcsó kópiájának. A szintén kivágásos technikával készült sorozat hőse itt is négy fiú, köztük Abbúd, akinek Kennyhez hasonlóan nem érteni a szavát, csak épp nem az anorákja, hanem a feje köré csavart kendő miatt, és a kövér Azzúz, aki csakúgy, mint Cartman, idegesítő és rosszindulatú, de az amerikai eredetitől eltérően édesanyjával azért tisztelettudó.
***
Tekintélyes Mézga Géza
Az 1980-as évek végén a Mézga család eljutott Szíriába is. A konzervatív közel-keleti cenzoroknak persze nem vette be a gyomruk a Kökörcsin utcai diszfunkcionális család hierarchiáját, így tekintélyes családfőt faragtak Mézga Gézából, aki hol kisebb, hol nagyobb sikerrel próbálja gatyába rázni hebehurgya gyermekeit. A magyar rajzfilmekre később az iszlamisták is rákaptak: a 2010-es évek elején tűnt fel a Youtube-on Dargay Attila 1981-es Vukjának a „szalafizált” változata, amelyből eltűnt a fundamentalisták által tiltottnak tekintett hangszeres aláfestő zene, Vuk pedig már nem „ludat! …és kakast! …és tyúkot is” kért Karaktól, hanem „fohászkodott Istenhez, hogy sikerrel járjon” nagybátyja vadászata.
Nyitóképen: Mis-Mis Effendi, az arab Miki egér 1936-ból. Fotó: Mandiner-archív
A neves iszlámkutatót és a Danube Institute vendégkutatóját kérdeztük az iszlám és a kereszténység több évszázados harcáról, és a Nyugat jövőjéről. Interjú.
Egy skót kisfiú lett az ellenállás legújabb szimbóluma.
Nehezen felfogható, ami az Egyesült Államokban történik hétről hétre.
A német fővárosban hiány van a megfelelő muszlim temetkezési helyekből.
Az antiszemita szervezet egy múzeumot is meg akart támadni.
Húsz év alatt majdnem hetven százalékos növekedés történt.
A fizikai törvények, amelyek eddig gyanúsan fideszes pártkatonának tűntek, hirtelen beléptek a kormányzati valóságba is.
A mezőgazdaságban, azon belül is az állattartásban és a kertészetekben elvégzendő munkák nem túl népszerűek.
