Akivel a modern festészet megszólalt magyarul

Kéri Gáspár írása a Mandiner hetilapban.

Amikor a felvidéki családi fészek, Jernye kastélyának félhomályában 1920 februárjában Szinyei Merse Pál átlépett az örökkévalóságba, kultusza a szakma és a műkedvelő közönség körében már biztos alapokon nyugodott. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a festő halála után negyven nappal barátai, kollégái és hívei megalapították a Szinyei Merse Pál Társaságot, amely 1949-es betiltásáig az egyik meghatározó, külső befolyásoktól mentes önszervező alkotóművészeti egyesület volt Magyarországon. Noha a társaságot 1992-ben kortárs képzőművészek újraalapították, és évtizedeken át sikeresen működtették, ma már sajnos ismét múlt időben beszélhetünk róla. Hogy a Szinyeihez való viszony mennyire ellentmondásos volt a háború utáni évtizedekben – hiába fő műveinek viszonylagos ismertsége a szélesebb közvélemény előtt –, azt különösen jól mutatja az a tény, hogy első gyűjteményes kiállítása csak 1990-ben valósulhatott meg a Magyar Nemzeti Galériában. Az akkori kurátor a festő dédunokája, Szinyei Merse Anna művészettörténész volt. Az azóta eltelt három évtized nemcsak a kettős évforduló miatt, de a kutatások és a friss gyűjteményi módszerek nyomán kibontakozó új Szinyei-kép okán is indokolta az újabb tárlat létrejöttét. És arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy egy egész emberöltő telt el úgy, hogy nem volt átfogó kiállítása a mesternek. A helyszín ismét a Magyar Nemzeti Galéria (kurátorok: Hessky Orsolya, Krasznai Réka és Prágai Adrienn), ahol mintegy százhúsz műalkotás – köztük külföldi gyűjteményekből érkezett kortársak festményei – interpretálják azt a sajátos klímát, amelyben Szinyei géniusza kibontakozott. 

Talán a legfontosabb azt a nem elhanyagolható tényt hangsúlyozni, hogy Szinyei Merse Pál festészete nem a külhoni festészeti törekvések után eszmélve, azokhoz felzárkózva, hanem sok esetben tőlük függetlenül, párhuzamosan ezen áramlatokkal formálódott. Ilyenre pedig Paál László mellett nem igazán találunk példát a 19. századi magyar művészet történetében. Noha az 1845-ben született Szinyei kora magyar festőihez hasonlóan a romantikus historizmus és az akadémizmus talajáról indult, müncheni tanulmányai során éppen nagy respektusnak örvendő mestere, Karl von Piloty volt szíves a plen air festészet vagy legalábbis az alla prima – az egy ülés alatt festés – irányába terelni a pályakezdő művészt. Ezen a ponton pedig nem nehéz megtalálni Szinyei törekvéseinek párhuzamosságait a francia impresszionisták és naturalisták szándékaival. De történtek más és hasonlóan fontos események Szinyeivel a Müncheni Képzőművészeti Akadémia környékén. Például jó barátságba került Hans Makarttal, aki látványos, bécsieket elkápráztató historizáló festészetében ugyancsak feszegette az akadémizmus határait. És ott volt a másik kiváló barát, Arnold Böcklin, akinek úttörő szimbolista festészete új utakat keresve szakított az akadémizmussal. Vagy ott találjuk a baráti társaságban Wilhelm Leiblt is – Szinyeiről festett közismert portréja a kiállításon is látható –, aki később a német realista festészet meghatározó alakjává vált. Leibl és Szinyei festészetében talán a legnagyobb fordulatot a Gustav Courbet-val való müncheni találkozás jelentette. Courbet a naturalizmus és a modern realista festészet addigra elismert alakjaként látogatott rövid időre Münchenbe, Szinyei napokig tolmácsolt is a francia festőnek. A müncheni évek alatt elindult önálló karrierje, és a hazatérés után is folytatódott, új színt hozva a hazai festészeti életbe. A családi birtok igazgatása viszont nem volt összeegyeztethető az elmélyült alkotással. A közel évtizedes intermezzót az alkotás iránti vágy törte meg, mindamellett addigra a honi recepció Szinyei művészetét fontos kapocsként ismerte el a legújabb nemzetközi áramlatok és a magyar festészet friss törekvései között. Visszatérése a magyar művészeti életbe nemcsak alkotásaival, de egész személyiségével vált fontos katalizátorrá, kultusza is ekkortól, az 1880-as évektől bontakozott ki. Onnantól viszont művészetszervező tevékenysége, egyéni és csoportos kiállítások, köztük sikeres párizsi, bécsi és budapesti tárlatok sora tette alkotásait a legmagasabb polcokra. És hogy mennyire fáradhatatlanul alkotott, azt utolsó éveiben festett balatoni tájképei is bizonyítják, amelyekkel sorra tudott újat mutatni a fiatalabb nemzedékeknek is.