„Ne keresd kívül”

Korzenszky Richárd bencés szerzetes, a tihanyi apátság korábbi perjelének írása a Mandiner Útravaló magazinjában

Világot látni… kamaszkorom nagy vágyai közé tartozott. Átjutni egyszer az osztrák határ túloldalára, ahol egészen más lehet a világ. Aztán ahogy múltak az évek, évtizedek, egyre többször volt részem az utazásban. Autóval, vonattal, repülővel. Az első igazi utam egy családi kirándulás volt Csehszlovákiába, a Tátrába. Háromnapos volt csupán. 1966-ban Bulgáriában járhattam, kalandos autóút volt, kemping, ortodox kolostorok. Sorolhatnám, merre jártam. Érdekes volt, szép volt. De akkor éreztem mindig a legjobban magamat, amikor hazaértem. Amikor megláttam a pannonhalmi dombon az ezeréves monostort, vagy amikor újra megpillantottam a Balaton tükrét Tihanynál.

Megszámlálni nem lehet az irodalmi műveket, amelyek középpontjában az út, az utazás áll. „Úton vagyunk, elég, ha ennyit tudsz…” – olvasom Rónay György egyik versében.

Azt is jól tudom, hogy a legkiválóbb útikönyv sem képes visszaadni az utazás élményét. Az Olimpia-toronyból ránézni Münchenre, vagy a Szent Péter-bazilika kupolájából a hangyáknál is kisebb autókra. A Krivánon fújó vagy süvítő szelet, a brazíliai óceánpart homokjának vizes érintését, néha a térdemet nyalogató hullámok zúgását. Vagy a római Szent Kelemen-bazilika egymásra épülő templomait – lenn, a mélyben, ahol valóban az évszázadok levegője és hite megérinti az embert.

Látni szeretnénk, világot látni. Útra kelni. Van „telefonom, úti bőröndöm” – ahogy Kosztolányi mondja boldogság után sóvárgó versében. De vajon boldogabb leszek ettől?

Rémálmaim közé tartozik a három-négy órás rostokolás a német autópályán nyári hőségben. De nem kell ezért messzire menni, elég csak egy nyári hétvégén Budapestről a Balatonhoz eljutni. Vagy állni, várni hosszú sorokban útlevélkezelésre, biztonsági ellenőrzésre, majd beszállásra egy repülőtéren bárhol a világon. Hadd ne soroljam az utazással járó megpróbáltatásokat.

Negyven évvel ezelőtt minden évben végigjártam a Tihanyi-félszigetet, föl az Apáti-tetőre, a Csúcs-hegyhez: le-leültem, hogy bámuljam a Balatont, a Külső-tó fölött szálló kócsagokat vagy éppen a sárgás-vöröses mohával színezett kövön a zöld gyíkokat… Az elmúlt harminc évben pedig többször jártam Rómában vagy Brüsszelben vagy éppen Párizsban, mint ahányszor megtettem volna ezt a páratlan látványt nyújtó, nem túlságosan megerőltető tihanyi gyaloglást.

Előbb-utóbb rádöbben az ember nemcsak annak igazságára, hogy „A nagy világon e kívűl / Nincsen számodra hely”, hanem Szent Ágoston felszólításának mélységére is: „Ne keresd kívül, fordulj vissza tenmagadhoz, az ember bensejében lakik az igazság.”

Mit keres az utazó? Szeretne újat, ismeretlent látni. Minden utazás rövid, némi túlzással mondhatom, hogy nem jut idő semmire.

Van egy jóbarátom, akit tíz éven keresztül nem tudtam rábeszélni arra, hogy elkísérjen a Szentföldre. Számára a Kőris-hegy a Tábor-hegy, a Genezáreti-tó pedig egy mások számára jelentéktelen tavacska, a Hosszú-tó Pápateszér mellett, ahol a gyermekkorát töltötte. S mindenkinek azt mondja: „Ahhoz, hogy a végtelent megtapasztaljam, nem kell messzire mennem, karnyújtásnyira van tőlem.”

Egy legenda szerint két szerzetes azt olvasta egy régi könyvben, hogy a világ végén van egy hely, ahol az ég és a föld találkozik. Útra keltek, hogy megtalálják. Mindenféle megpróbáltatásban volt részük, amely az utazással együtt jár. Végül amit kerestek, megtalálták. Van ott egy ajtó, így olvasták, csak be kell kopogni rajta, és máris az Istennél van az ember. Ott álltak az ajtó előtt, szívszorongva várták, hogy kinyíljon. Beléptek rajta. És ott találták magukat – otthon, saját kolostori cellájukban. S akkor megértették, hogy az a hely, ahol az ég és a föld találkozik, itt van, ezen a földön. Ott, ahová az Isten állított minket.

Utazzunk. Lássunk idegen tájakat. Csodáljuk meg, milyen sokszínű ez a világ. Vegyük észre, hogy sok minden másként is lehet, mint minálunk. Szerezzünk tapasztalatokat, mint a régi peregrinusok, vándordiákok, az idegenben tanulók, akik visszajöttek. De sose felejtsük, hol van a helyünk. Itt van. Itthon. Legyen meg bennünk a bátorság, a kíváncsiság, hogy utazzunk, hogy világot lássunk. Azért, hogy tudjunk örülni, ha hazaértünk.

Nyitókép: Shutterstock