Így lettünk turisták a saját városunkban

Petri-Lukács Ádám írása a Mandiner Útravaló különszámában

„…mit tehet? Örül neki, hogy itt lehet!” Valaha azt a nagyszerűnek tűnő ötletet ötöltük ki a feleségemmel, hogy kisfiunk első születésnapját abban a toszkánai hegyi faluban ünnepeljük meg, ahol néhány évvel a születése előtt felfedeztünk egy nagyszerű farmházat. A máskor tíz óra alatt letudható út háromnaposra kerekedett, mivel a gyermek az autóban két üzemmódot ismert: az alvást és a hangos, csillapíthatatlan zokogást.

Ily módon megálltunk először Grazban – ott kifejezetten derűsre hangolta a szállodai bi­dé –, majd Firenze alatt, egy agriturismóban, ahol újra elmosolyodott, amikor összeismertettem a birtok öreg szamarával. Végül megérkeztünk az emlékeink­ben paradicsomként élő házba, a Siena feletti szőlődombok látképe és Marita, a házigazdánk fogadott, régi szívélyességgel. Minden ideálisnak tűnt, a gyermek is csak akkor fakadt újra sírva, amikor édesanyja megpróbált elvenni tőle egy alig használt cipőkefét, amelyet üdvözült mosollyal rágcsált. Másnap kiderült: az emlékeinkben idilli villa kertje maga az életveszély, a négykézláb mászkáló kisfiunk egyrészt a hegyoldalba teraszosan épített kertben bármikor lebucskázhat, másrészt az olajfák közötti medencében megfulladhat, nem szólva a macskákról, amelyek mérsékelten örültek a fültépéssel indított ismerkedési kísérleteinek.

Hát jó, ha nem jó otthon, kalandra fel, irány San Gimignano, Montepulciano és a többi hely, amit úgy szerettünk. Ezekben a tündéri olasz városkákban nagyszerű dolog sétálni, nézelődni és beszélgetni, még jobb leülni egy trattoria teraszára, s bort iszogatva figyelni a lelkes amerikai turistákat megörökítő japán turistákat.

Ám az hamar kiderült, hogy az élete első évében lévő gyermek mulattatására teljességgel alkalmatlanok, az ódonságukért csodált sikátorok a babakocsival kényelmetlenek, és sehol egy hinta vagy egy trambulin.

Persze rengeteg jó pillanatunk volt így is: elvégre az ágyon játszottunk sokat, vagy a kertben egy pléden, s ha nem volt is olyan kellemes, mint otthon, ráadásul előttünk lebegett még a hazaút rémképe is, kihúztuk valahogy. Hazafelé megálltunk Olaszország legkellemetlenebb tengerparti városkájában, ahol május közepén egy lélek sem járt, ellenben harmincöt fok volt a hőség. Itt a sarj felfedezte a tengert, és életre szóló barátságot kötött vele, voltaképp ez a két nap volt az út egyetlen értelmes része.

Tanulva a mindannyiunknak sokkos úti élményekből a következő tizenkét év nyaralásainak fő színhelye egy parányi Balaton-felvidéki házikó lett, amelyhez egy veranda és egy zsebkendőnyi kert tartozott. Vagyis megvolt minden, amire egy gyermek állandó tevékenységéhez – tudniillik a játékhoz – szükség van. Ha pedig kalandvágyó kedvünkben voltunk, csak kimentünk a ház mögötti nagy rétre, ahol a nálam magasabb ökörfark­kórótól a kányán át az őzig mindig akadt valami látnivaló. Ráadásként kedvenc időtöltésünkhöz, a szénaboglyacsúszdához több tucat boglya közül választhattuk ki az épp legmegfelelőbbnek látszót.

Itt az autózással sem akadt gond, hiszen a távok beláthatók voltak a gyermekcsének is, a célok befogadhatók: az egyik faluba jártunk tyúkot etetni és a patakban sétálni, a másikba, ha vendéglőben volt kedvünk vacsorázni, a harmadikba, ha az ingókövön akartunk egyensúlyozni, és a negyedikbe, ha a bányatavakhoz mentünk keszeget fogni. Persze voltaképp mindegy, merre jártunk, mert mindenhol a gyermek által kezdeményezett játék szereplői voltunk: hol régi várurak, hol kisfiam mások előtt titkos és láthatatlan társának régi házát kerestük fel az erdőben, de leginkább otthon ültünk a verandán, és vagy százhuszonháromszor elolvastuk egymás után egy délelőtt valamelyik állatos Larousse-t, vagy fejből meséltünk egymásnak, vagy állatosat játszottunk.

Már nem emlékszem, ő találta ki vagy én, mindenesetre egy őszi napon arra jutottunk, hogy jó lenne elutazni – de úgy, hogy rögvest ott is legyünk, ahová megyünk, az utazás részét engedjük el. Így lettünk budapesti turisták.

A budapesti turisták nagyon hasonló dolgokat csinálnak, mint a nem budapesti turisták: százhuszonháromszor elolvassák egymás után egy délelőtt valamelyik állatos Larousse-t, vagy fejből mesélnek egymásnak, vagy állatosat játszanak. Csak éppen közben körülnéznek ebben a rejtélyes és különleges megapoliszban, ahol még sosem jártak: akadnak talán itt is játszóterek?

A Vérhalom téri játszótéren állatkerteset játszanak, a Toldy Ferenc utcaiban csúszdaállatkásat, a Mária téren csak hintáznak egyet, aztán – mert a Baedekerből tudható, hogy messze földön híres – ellátogatnak az állatkertbe, ahol miután köszöntötték a hangyászt, a varacskos disznót, benéztek a lámákhoz (különös hegyi népek laknak itt, ez onnan is tudható, hogy a lámák a paraszt­udvaron élnek), mivel turisták, akiknek jár a vásárfia, hát vesznek is egy-két Schleich állatot az állatkert boltjában. Megtekintik a budai Várat, úgy csodálkoznak rá Mátyás hollójára, mintha még sose látták volna, a galéria kupolacsarnokából megcsodálják a panorámát, és megállapítják, hogy igazán szerencsések lehetnek azok, akik ebben a városban élnek. Végül felmennek a fogaskerekűn a Széchenyi-hegyre, majd leereszkednek, s a Majorban megvacsoráznak.

Na és hol alszanak a turisták? Szállodában természetesen, ez a legjobb benne: így a gyermekemnek köszönhetően csodálhattam meg a Körszálló legfelső emeletéről a várost, az enteriőrön és a reggeli vizes zsemlében pedig azt, hogy valamikor 1983-ban megállhatott itt az idő.

A legjobb utazásunkon két napig egy szigeten éltünk. Itt találtunk egy padot, amely arról tanúskodott, hogy a minket vendégül látó város egy régi költője is üldögélt itt egykor, a telefonomon meg is leltük a Juliska elbujdosása című versét nagy örömünkre. A szállodában pedig, ahol laktunk, kiderült, a régi időkben harminchárom éven át élt egy költő, aki azt írta, hogy

„Mikor én kis fiu voltam,
Kis lovon nem lovagoltam,
Nem volt nékem ponnilovam,
Ponnilovam,
Ponnilovam,
Pedig de szép mikor rohan.

Ponnilovon sose ültem,
Kis biciklin se repültem,
Nem volt szép kis kerékpárom,
Kerékpárom,
Kerékpárom,
Pedig de jó rajta nyáron.”

Ennek kapcsán komolyan felvetődött, hogy ha már neki nem, legalább a gyermekemnek lehetne egy pónija, de ehelyett inkább béreltünk egy elektromos kisautót – amikor az ember turista, akkor természetes, hogy ömlenek ki a kezéből a tallérok –, és fiam felfedezte a vezetés örömét. 

Persze ezek igen ritka kivételek voltak: általában olyan turisták voltunk, akik egy helyi lakást béreltek ki (amely feltűnő sajátosságot mutatott a miénkkel), és csak napközbeni utazók voltunk, akik titkos nyelvükön, amelyet a bennszülöttek nem ismernek, beszélik meg, hogy milyen csodás város Budapest.

Gyönyörű idők voltak. Jó szívvel javaslom a kisgyermekes olvasóknak, hogy lakóhelyükön játszanak turistásat! Annál inkább is, mert egy nap a gyermekből váratlanul kamasz lesz, és akkor már annak is örülhetünk, ha arra engedélyt nyerünk tőle, hogy kutyasétáltatásra elkísérhessük. S persze ezzel sincsen semmi baj: Goethe szerint gyökereket és szárnyakat kell adnunk gyermekünknek. Esetünkben azt remélem, hogy a gyökerek jó mélyre ereszkedtek, ágaznak-bogaznak, ami pedig bizonyos: szárnyakat már magának növesztett.

Fotók: Földházi Árpád