A németeket szinte teljesen felkészületlenül érte az árhullám

Greczula Levente László írása a Mandiner hetilapban.

Július 21-e Belgium egyik legfontosabb nemzeti ünnepe, százkilencven éve ezen a napon esküdött fel az alkotmányra az ország első uralkodója, I. Lipót király. A katonai parádéval, koncertekkel, tűzijátékkal is kísért nemzeti ünnep, a modern belgiumi államiság ünnepe általában vidám nyári napot jelent az ország lakóinak – 2021-ben viszont félárbócra eresztett zászlók és mély gyász kísérte. Néhány nappal azelőtt ugyanis – a belügyminiszter szavaival élve – történetének legsúlyosabb természeti katasztrófája rázta meg Belgiumot, amit követően az újjáépítés még évekig is eltarthat majd.

271,5 milliméter
A nyugat-európai heves esőzések július 12-én kezdődtek. Belgium keleti részén, Liège környékén két nap alatt rekordmennyiségű, több mint 200 milliméternyi csapadék esett. Július 15-én a liège-i polgármester kétségbeesett felhívást intézett a lakókhoz: amilyen gyorsan csak tudják, hagyják el lakhelyüket, mert a várost kettészelő Meuse vízszintje veszélyes mértékben meg fog emelkedni a következő napokban: egy méter húsz centiről valamivel több mint négy méterre.

A Meuse elöntötte a vallóniai nagyváros központját, ami önmagában is hatalmas károkat jelent. A lakóknak viszont nem csak ettől kellett tartaniuk: az esőzéseket követően félő volt, hogy a Meuse – és mellékfolyója, az Ourthe – gátja átszakad, további emberéleteket és otthonokat sodorva közvetlen veszélybe. Erre szerencsére nem került sor, de a kár így is felbecsülhetetlen. E sorok írásakor, egy héttel a katasztrofális áradások kezdete után a belgiumi hatóságok 37, a természeti csapáshoz kapcsolódó halálesetet jelentettek, 473 embert pedig eltűntként tartanak nyilván – 6 főről gyakorlatilag semmit sem tudnak.

Az országon végigvonuló árhullám hidakat, házakat sodort el, és megrongálta a távközlési hálózatot is. Liège környékén több járásban megszűnt az ivóvízellátás, az ország déli részén pedig mintegy húszezer ember maradt áram nélkül.

Összeomlás
A heves esőzések és a medrükből kilépő folyók Németország nyugati részén talán még súlyosabb pusztítást végeztek, mint Belgiumban. Úgy tűnik, hogy a belgiumi hatóságok legalább számítottak arra, hogy katasztrófahelyzet fenyeget, a németeket viszont szinte teljesen felkészületlenül érte az árhullám.

Az árvíz lényegében letarolta Észak-Rajna-Vesztfália és Rajna-vidék-Pfalz tartományok nyugati részét, különösen utóbbiban okozva szinte példátlan károkat. Az ezen a vidéken folydogáló, többnyire békés Ahr vízszintje Schuldnál a szokásos három és fél méterről hirtelen majdnem kilencre emelkedett – a folyó azonnal elöntötte a falu központját, elsodorva jóformán mindent, ami a lakóknak kedves volt. Az ahrweileri járásban, ahol Schuld is található, hatvankét hidat és tizennégy iskolát sodort el az árvíz, továbbá utakat és vasútvonalakat is elmosott szinte nyomtalanul. Németországban 170 felett jár az árhullám halálos áldozatainak száma, csak Rajna-vidék-Pfalzban 130-an vesztették életüket.

Hogyan követelhetett ennyi emberéletet egy ilyen áradás? – teszik fel sokan a kérdést. Kézenfekvőnek tűnik az az indoklás, hogy a lakosság egyszerűen nem jutott elegendő információhoz a rá leselkedő veszélyről. A katasztrófavédelem elnöke szerint nem nehezítették infrastrukturális problémák a lakosság tájékoztatását. Való igaz, hogy a vészjelző szirénákat, amelyeket időnként Magyarországon bekapcsolnak, a hidegháború után leszerelték Nyugat-Németországban, de – hárít az elnök – a rádió- és tévéadók mind megkapták a közelgő árhullámról szóló közleményt, tehát aki ezeket hallgatta vagy nézte, az tudomást szerezhetett a veszélyről. A területileg illetékes WDR le is adta becsülettel a híreket, de az azért Németországban is előfordul, hogy az emberek unalmas perceiket nem a köztévé nézésével töltik, így adódik a kérdés, hogy vajon hány emberhez jutott el az áradás híre.

A nyilvánosság dühe gyorsan a politikusok felé fordult, de elég szelektíven: Rajna-vidék-Pfalz szociáldemokrata miniszterelnökét, Malu Dreyert többnyire megkímélték a lapok, Észak-Rajna-Vesztfália kereszténydemokrata kormányfőjére, a kancellári babérokra törő Armin Laschetre viszont kíméletlenül lecsaptak. Más kérdés, hogy Laschet maga is szállította a muníciót azzal, hogy az erftstadti bejáráson jól láthatóan nevetgélt a háttérben, miközben Frank-Walter Steinmeier szövetségi elnök az áldozatok hozzátartozóihoz és az árvíz károsultjaihoz szólt.

Pedig Dreyer és Laschet kormánya pont ugyanazért állhatna a szőnyeg szélén: az Európai Árvízi Figyelmeztető Rendszer (EFAS) ugyanis már négy nappal az áradások előtt jelezte, hogy extrém kategóriájú áradás várható. A Politicónak nyilatkozó hidrológust őszintén meg is lepte, hogy az ilyen egyértelmű jelzés ellenére nem kezdődött meg az evakuáció Németországban, pláne, hogy Liège vezetése például komolyan vette a figyelmeztetést.

Ki a felelős?
Mind a belgiumi, mind a németországi politikai elit elég gyorsan a klímaváltozásra terelte a szót a heves esőzések és áradások kapcsán. A megszólaló klímakutatók körében is általános az a vélekedés, hogy közvetlen kapcsolat áll fenn a klímaváltozás és a július közepi természeti csapás között. Ez az összefüggés mindenesetre kapóra jött minden politikusnak, akinek egyébként volna valamennyi személyes felelőssége az árvíz következményei kapcsán – annál inkább is, mert az eddig Csipkerózsika-álmát alvó Fridays for Future mozgalom egyből nekilátott politikai-társadalmi tőkét kovácsolni az áradásokból (lásd keretes írásunkat).

Mindenesetre mind Armin Laschet, mind Angela Merkel leköszönő kancellár klímaváltozásozott egy erősebbet az áradások kapcsán. A szövetségi kormány vezetője a szokásos – utolsó – nyári sajtótájékoztatóján még azt is bevallotta, hogy Németország nem tesz meg minden tőle telhetőt a klímacélok eléréséért. Szót kért a bajor miniszterelnök is, Markus Söder minden létezőt megígért a környezetvédelem érdekében, még azt is, hogy Bajorországban 2030-ra bezárják a széntüzelésű erőműveket – mind a két darabot. Az életrajza és könyve miatt folyamatosan botrányokba keveredő zöldpárti kancellárjelölt, Annalena Baerbock „radikális intézkedéseket” és több szélerőművet követelt – vagyis mondhatjuk, hogy minden a szokott kerékvágásban halad Németországban.

Az biztos, hogy a klímaváltozás központi kérdés lesz a szeptemberi választáson. A kérdés, hogy a megszokott moralizáláson túl tud-e kezdeni valamit vele a német politika. A júliusi árvizek körül kialakult diskurzus minősége és leitmotivjai arra engednek következtetni, hogy ettől egyelőre igen messze állunk.

***

Nyitóképen: Árvíz Monreal városban, az Eifel hegységben Shutterstock