A magyar plakát újabb nagy korszaka

Ha léteznek kulturális és kereskedelmi plakátok, melyek a lehető legjobb előjellel hagytak határozott vizuális és érzelmi nyomot nemzedékek emlékezetében, akkor az idén hetvenöt éves Árendás József és a nyolcvanéves Bakos István tevékenysége feltétel nélkül ebbe a körbe sorolható. Ami pedig igazán meglepő a két grafikusművész vigadóbeli életmű-kiállításán, hogy ezek a munkák, miközben kitörölhetetlen lenyomatai a közelmúlt mellett a hetvenes, nyolcvanas és kilencvenes évek Magyarországának, máig érvényes vizuális rendszert hordoznak. Egyszerűbben szólva: az elavulás legkisebb jelei sem fedezhetők fel rajtuk, sőt nem lebecsülendő máig inspiráló hatásuk a fiatalabb alkotók körében. 

Mind Árendás, mind Bakos – előbbi az Iparművészeti, utóbbi a Képzőművészeti Főiskolát elvégezve – ahhoz a jelentős reklámgrafikus-nemzedékhez tartozik, amely a szocializmus szűk levegőjében, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, 1968 és az új gazdasági mechanizmus relatíve oldottabb közege hozományaként, ám teljességgel saját jogon értelmezte újra a plakát fogalmát. Ekkor már bő évtizede annak, hogy a klasszikus értelemben vett szocreál a süllyesztőben végezte, a hatvanas évek hazai hivatalos művészetének kurta-furcsa klasszicizáló népi demokratikus modernkedése pedig az áporodottság törvényszerű jeleit mutatta egy, a világ folyása elől nagyrészt elzárt országban. Az említett új generáció számára azonban akadtak olyan, háború előtt szocializálódott mesterek is, mint az ántivilág hazai sztárgrafikusa, Konecsni György. És azért ne legyünk igazságtalanok, a Radio Luxembourg vagy a Szabad Európa Rádió Teenager partyja mellett a nyugati vizuális kultúra friss és ropogós törekvései ugyancsak utat és befogadó alkotói közeget találtak maguknak a vasfüggönyön innen. Mindamellett sem Árendás, sem Bakos tevékenysége nem ragadt le e hatások, köztük a The Beatles Sárga tenger­alattjárójának pszichedelikus világánál, éppen ellenkezőleg: a magyar plakát újabb nagy korszaka jött el az egyéni útkeresések és egyedi stílustörekvések érvényesülésével. A termékeny lendület az elkövetkező évtizedekben is kitartott a két alkotónál, miközben a műfaj sajátosságaként koronként folyamatos volt az alkalmazkodás az aktuális stílusváltozásokhoz. 

Legyen szó filmes vagy színházi plakátokról, termékhirdetésről vagy a külkercégek reprezentatív, itthon sokszor nem is látható reklámplakátjairól, a tervezők egyedi kézjegyei mindig azonosíthatók, kép és betű egységének fundamentuma pedig megkérdőjelezhetetlen. Árendás József filmes és színházi plakátjain például gyakorta a rajzosság, a vonal, a firka mint önálló esztétikai entitás jut érvényre. Bakos István munkáin pedig a festészeti megoldások mellett jellemző a fotóhasználat, elvégre nemzedéke egyik professzionálisan fotografáló grafikusáról is beszélhetünk. Mindamellett kár lenne itt és most kiragadni néhány jellegzetes alkotói módszert, amikor minden lehetőségünk megvan ahhoz, hogy e két életművet közel teljességében megismerjük a Pesti Vigadó kiállításán.