Reneszánsz emberek

Nem régi a hír, de még hosszúak lehetnek a következményei. Orbán Viktor április 1-jén, a Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnökkel és Matteo Salvinivel, az olasz Liga elnökével tartott budapesti tárgyalása után bejelentette: „európai reneszánszt akarunk”, és a cél, „hogy a kereszténydemokratáknak legyen képviseletük és hangjuk Európában”.

A reneszánsz fogalmát nem is olyan régóta használjuk. Jacob Burckhardt svájci történész nyomán a tizenkilencedik században elsősorban az olasz, nagyjából az 1400 és 1600 közötti irodalmi, művészeti, művelődési megújulást írták le vele. A modern európai kultúra valójában több reneszánszt ért meg, amit a megújuló tartalommal összhangban mindig más és más elnevezéssel illettek – ilyen volt a „reformáció”, a „felvilágosodás” vagy az „izmusok kora”. Reneszánszra vagy „újjászületésre” akkor támad igény, amikor valamilyen út iránya, minősége kétségessé válik. Megújulni csak a tapasztalatok új kontextusba helyezésével és a tudásunk feltételeinek átértékelésével lehetséges.

A reneszánsz vagy „univerzális” ember fogalmát Leon Battista Alberti nyomán szokták meghatározni, aki szerint az ember sokféle dolgot végezhet egyszerre, ha kedve tartja. Ez azt jelentette, hogy mivel a tudáséhség és az igazságkeresés késztetése a világ teljes megértésére hajt bennünket, lehet valaki költő, festő, építész, régész, természettudós akár egy személyben is. Marx is felhasználta ezt a gondolatot, hogy alátámassza a munkamegosztás negatív hatásainak megszüntetését a kommunizmusban: reggel vadászhat valaki, délután horgászhat, este pedig Platónt olvasgathat. Minden megújító gondolat új emberképre és tudásértelmezésre törekszik, valamint megjelenik a minek „kellene lenni” típusú gondolkodás. S ez az egyik ok, amiért ma reneszánszra van szükség.