A műfajok keresztezésével a politikai propaganda célrendszere szempontjából gyümölcsöző együttállásokat produkál a tartalomipar. Kosztümös dráma BLM-áthallásokkal, családi komédia ideológiai vörös farokkal, szexuálisan túlfűtött
tinidráma, történelmi lmbtq-dráma és így tovább. Nemrégiben ért véget az HBO Modern család című sorozata, amely már a címében világossá teszi, hogy normatív igénnyel lép fel a család fogalmának újradefiniálását illetően: laissez-faire apa és anya három gyerekkel, idős férj egy fiatalabb, dekoratív, latinó feleséggel és első házasságból hozott gyerekkel, meleg házaspár Vietnámból adoptált kislánnyal.
A tinisorozatok zsánerét is eredményesen megszállta az identitáspolitika, így ma már nem az iskolai környezettel, a tekintéllyel, a teljesítménnyel, a vetélkedéssel vagy éppen az első szerelemmel foglalkoznak, hanem szinte csak és kizárólag a nemi identitás keresésére és a szexualitás megélésére korlátozódnak. Ilyen szempontból az HBO saját produkciója, a középiskolát csupán díszletként felhasználó Eufória rendelkezik a leginkább szembetűnő, ideologikus jegyekkel: a civilben énekes Zendaya karaktere és a magát transzszexuális nőnek valló Hunter Schafer által alakított transz diáklány közötti szerelem kibontakozását követhetjük végig.
A Netflixnél hangsúlyt kapnak a kifejezetten lmbtq-tematikájú tartalmak, elsősorban az egyik legismertebb showrunnerük, Ryan Murphy révén. Murphy több olyan címet is jegyez, amely rásimul a demokrata párti normarendszerre. 2020-ban jött ki Hollywood című minisorozata, amely egyidejűleg mutatja be az ötvenes évek álomgyárának korrupt természetét, valamint szexuális és faji képmutatását. A történet egyik szereplője az a Rock Hudson, aki valódi életében nem vállalta fel a másságát, de fikcionalizált hasonmása ezt megteszi helyette: fekete barátjával vonul be a sajtó kereszttüzében mozifilmje premierjére. Murphy jegyzi a píszí-halmazelmélet különös metszetében található A póz című sorozatot is, amely a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának New York-i fekete–latinó transzvesztita- és dragszcénájában játszódik több, a való életben is transzszexuális nővel a főbb szerepekben.
A szemléletformálásnak és az érzékenyítésnek tényleg csak a sorozatgyárosok fantáziája szab határt.
A progresszív politika keze alá játszik minden olyan tartalom, amely alternatív történelem írására és mozgalmi mitológia gyártására szerződik ahelyett, hogy pusztán az akarna maradni, ami: a szórakoztatás egyik eszköze. A jobbára demokrata párti hangadóként megjelenő alkotókat persze aligha kell bátorítani arra, hogy az általuk megálmodott szép új világot építsék epizódról epizódra. Pontosan tudják, milyen irányba halad a progresszivitás nagy testű tankhajója.