Igazságot szolgáltatott a könnyűségnek

„Az én szivemben boldogok a tárgyak” – írta Nemes Nagy Ágnes, de mondani sem kell, hogy egy másik újholdas mester, Mándy Iván szívében voltak igazán boldogok. Talán azt sem lenne túl merész állítani, hogy a huszadik század Monarchiából, Horthy-korszakból és szocializmusból kotyvasztott Magyarországának tér- és formakultúrája egyedül Mándyban tudott konzekvensen boldog lenni. Hogy miért pont benne – tudja a fene. Meg persze mit értünk boldog alatt. Azt a könnyű ruganyozást a felszín alatt, mondjuk. Gangok, lépcsőházak, liftek, villamosok, mozik, piaci bódék ruganyoznak Mándynál, s velük a szereplők, előadók és társszerzők, kamaszok, az idősíkok, álom és képzelet és valóság. Magyarországon minden nehézkes, tekintélye a tömegnek van. Belegondolni is ijesztő, irodalmi kánonunk hány tonnát nyom. Mándy nem nagyon kerülhetett be ide a novelláival, kisregényeivel, amelyeket a zakó-
zsebéből előkapart, presszóasztalokon rendezgetett cetlikből dolgozott össze. Nincs egyértelmű fő műve, vetik föl. De hát ez nem rajta múlik, hanem azon, hogy például az apa-anya témájú Mi az, öreg?-et nem emlegetik elégszer mint a magyar próza egyik kivételes remekét.