A kulturális menőségről

„Azt hinni, hogy a jobboldal megnyerte a gondolatok csatáját, nevetséges.” Éric Zemmour francia véleményvezér jelentette ki ezt néhány hete, rámutatva, hogy a bal­oldal továbbra is uralmat gyakorol a kultúra felett, elég csak megnézni a televízió, a film- vagy a reklámipar termékeit. Zemmourtól nem idegenek a drámai megnyilatkozások, a fönti megállapítását viszont aligha vonhatjuk kétségbe.

Mert tény, hogy a lábvízkonzervatívok rovására a fejlett világ számos országában előretört a Jobboldal, Amely Nem Szégyelli Többé Felvállalni Magát, ami felettébb üdvözlendő dolog. Csak hát ez a proklamált nyalkaság sokszor nem több, mint a testépítésbe belevágó kamasz öntetszelgése a tükör előtt. És készséggel megtapogatjuk az „új jobboldal” duzzadó csuklyásizmát és kőkemény bicepszét, elégedetten bólogatunk, ahogyan békáztatja a mellét – szépen fejlődsz, haver! –, s elismeréssel nézünk végig a polcán, amelyet telepakolt a testtömegnövelős bödönjeivel és a Steven Seagal-­összessel, csak így tovább, de közben végig ott motoszkál bennünk, az utcán egy perc alatt kicsinálnák.

A jobboldalnak jelenleg esélye sincs győzelemre vinni a kultúrharcot. És mondom ezt úgy, hogy jómagam abszolút kultúrharcpárti volnék, ha ez nem az ásatag vakolókanál-méregetést jelentené. Kell a kultúrharc, ez napjaink úgynevezett meghatározó jelenségeit nézve evidencia, csak ismerjük fel, hogy ezt a harcot ténylegesen milyen fronton vívják. A jobboldal le van foglalva a görcsöléssel és a fújtatással, és persze vannak rá észszerű magyarázatok, hogy miért, de az igazság közben változatlanul az, hogy a kultúrharcot az nyeri meg, aki a kulturális menőség letéteményese.