Boltba sétáltam egy immár idősávtalanított délelőttön. Útközben észrevettem, egy nagy bogár kapálózik az aszfalton. Megszántam, cipőm szélével óvatosan visszafordítottam. Ámulatos, ami történt: a bogár abban a pillanatban helyből, szinte derékszögben fölszállt, vagy tíz méter magasban vízszintesen kilőtt, majd kisvártatva eltűnt a szemem elől.
Kérdés, hogy gyönyörködtem volna-e a bogár légi parádéjában, ha nem foglalkoztatna, mi lesz az országgal a kényszerű bénultság után. Kishitűségre hajlottam, s a szárnyalás miniatűr, mégis diadalmas képe megszégyenített. Ahogy egy híradás is. Bár a világjárvány következményei a regisztrált álláskeresők március 16. előtti 281 ezres létszámát több mint 376 ezresre dagasztották, a folyamat megfordult. Máris több százzal csökkent a munkanélküliek száma. Nocsak, netán volt értelme a kormány munkahelyteremtő bértámogatásának? Netán a tavalyi száz-egynéhány nagyberuházás hatása is ott van a foglalkoztatás ismételt bővülésében, a gazdaság felpörgésében?
A parlamenti ülésszak utolsó – ötnapos – munkahetén az ellenzéknek volna lehetősége legalább egy keveset elismerni a járvány elleni hivatalos védekezés és a válságkezelés érdemeiből. Csodálkozhatunk-e, hogy nem így történik? A többnyire bántó hangfekvésű szóáradat még azt is elleplezné, hogy hazánk a legtöbb európai országhoz képest kifejezetten jól került ki a veszélyhelyzetből. Az év felezőjén arról is elterelnék a figyelmet, hogy a mögöttünk hagyott tavasz nemcsak a természet megújulásának volt a jelképe, de szimbóluma volt az ilyen-olyan baloldaliak, progresszívvé szépítkezett neoliberálisok (no meg a DK segédcsapataként bomló egykori radikálisok) kudarcos megújulásának is. Hiszen azzal, hogy úgy döntöttek, nem működnek együtt a kormánnyal a különleges helyzetben, megmutatták, bajok közepette is nélkülözik a nemzeti egység reflexét.