Csak rajtunk múlik, milyen világra ébredünk a vihar után

Eresztékeiben recseg-ropog az általunk ismert világ. Minden, amit eddig döntési szabadságról, az élet korlátlannak tetsző választási lehetőségeiről gondoltunk, teljességgel eltűnt. Kényszerpályára kerültünk, úgy tűnik, egy eddig elképzelhetetlen, láthatatlan erő rendezi át megszokott létezésünk.

A vírus a legsebezhetőbb ponton támad bennünket, posztmodern embereket. Eddig a mindenek fölé emelt szociális kapcsolatok, az eszményített extroverzió, a folyamatos impulzusigény, a felfokozott kölcsönhatások dimenziójában léteztünk, most pedig elszigetelődésre, bezártságra, elszakadásra, önmérsékletre parancsol minket egy mikroszkopikus zsarnok. Vajon képesek vagyunk adaptálódni az eddig tőlünk oly idegen visszafogottsághoz? Tudunk-e létezni lefojtott szabadságigénnyel? Képesek vagyunk-e megőrizni mentális és fizikai egészségünk, jóllétünk a négy fal között?

Aszketizmusra, lemondásra és önfegyelemre nevel minket a jelen. Csupa olyan értékre, ami a globális lehetőségek végtelenjében távol került tőlünk. Ám ha figyelmesek vagyunk, észrevehetjük, hogy felforgatott világunk kreativitásra, életigenlésre, az igazi emberi gesztusok megbecsülésére is tanít.

A bezártság napjaiban felértékelődik a legcsekélyebb mozgástér is. A válságos időkben rajzolódik ki a legtisztábban az emberi jellem: kire számíthatunk, ki segít önzetlenül, ki teljesíti rendületlenül kötelességeit.

A magyar társadalom pedig az összképet tekintve jelesül vizsgázott eddig. A számos vihart átélt pedagógusok rég nem látott leleményességgel és ihletettséggel folytatják a tantermi körülmények közt sem könnyű munkát, az egészségügy egésze megfeszítetten dolgozik, számos profitorientált nagyvállalat hajolt meg a helyzet komolysága előtt.