Európa föderalizálása, a nemzetállami szuverenitás elvetése, illetve az államhatárok szerepének relativizálása elkerülhetetlen történelmi szükségszerűségként jelent meg eddig a nyugati értelmiség és a politikai, gazdasági elit jelentős részének gondolkodásában. A 2015 óta tartó migrációs válság, különösen pedig a koronavírus-járvány miatti, szinte kizárólag nemzetállami hatáskörben bevezetett drasztikus intézkedések Európában és a világban azonban ettől gyökeresen eltérő jövőképet sejtetnek. A közegészségügyi válsághelyzet közepette mindenhol a nemzetállam bizonyult az egyetlen valóban cselekvőképes egységnek. A nemzetállami keretek megbízható működésének pedig egyik legfontosabb feltétele, hogy az egyes országok kiforrott alkotmányos kultúrával rendelkezzenek. Magyarország vonatkozásában e kiforrott alkotmányos kultúra abban a kapcsolatban nyilvánul meg leginkább, amely az íratlan történeti alkotmányunk és a hatályos alaptörvény között fennáll.
Az alkotmány szövegentúlmutató történetisége az országot nemzetté és közösséggé kovácsoló közös emlékezetet idézi fel
A magyar alaptörvény világszerte egyedülálló módon vert hidat saját maga és a történeti alkotmány között, előírásai szerint ugyanis a történeti alkotmány vívmányai zsinórmértékül szolgálnak rendelkezéseinek értelmezése során. Ezzel pedig az alaptörvény azon történeti alkotmány felé tárja szélesre a kapuit, amelyet az 1949-ben, a szovjet katonai megszállás és kommunista ideológiai elnyomás légkörében íródott „alkotmány” számolt fel. Magyarországnak ugyanis 1949 előtt, rövid időszakoktól eltekintve, nem volt egyetlen, különálló dokumentumba foglalt alkotmánya. Ehelyett alkotmánya a történelme során hozott, olyan kiemelkedő jelentőségű törvényekben és szokásokban gyökerezett, mint például a magyarországi polgári átalakulást meghatározó 1848. áprilisi törvények. A magyar alkotmányosság ma az alaptörvény értelmezéséhez hozzájáruló ezeréves történeti alkotmány vívmányaival válik ismét teljessé.