A tihanyi királyszobor látványa kitörölhetetlenül rögzül az emlékekben. I. András szélbe röppenő fémköpenye és mozdulatlan kőruhájának együttes látványa elvarázsolja a képzeletet. Rabul ejti a lelket ez a váratlan találkozás. A nemrég elhunyt Varga Imre remekműve, a figuratív és a nonfiguratív motívumok meglepő harmóniája ez a szobor.
Tán a tenger arca kínál hasonló élményt Turner festményein, vagy a felhők változása az égen. Csontváry magányos cédrusa, ágai, csonkjai különös keveredését szemlélve páratlan hatást kelt bennünk. Figuratív és nonfiguratív formák keverednek valóságszerű vagy inkább a valóságon felülemelkedő rendben. Az élmény aligha foglalható szavakba. Elmagyarázni is képtelenség. Mert a látvány több mint bámulatos. Talán a zene tudná szavak nélkül megközelíteni ezt a ki nem mondható pillanatot. Amit inkább még csak fokozni lehet a zenével. Nézni a szobrot és – legalább képzeletben – felidézni Kodály Psalmus Hungaricusát. Nézni a cédrust, és hallgatni Bartók 2. hegedűversenyét.
Különös játékai vannak a műélvezetnek. Felbukkan egy kép a falon, egy szobor a tájban, és váratlanul elbűvöl. Folyamatokat indít el a képzelet mezein. Kiben mit: verssorokat, szépprózai mondatokat, népdal- vagy sanzontöredékeket, zenét – vagy csak felcsillanó személyes élményeket. Igen, valami csodaszerűt teremt. Ha a szemlélődő nem szenved farkasvakságban, illetve ha tudatosan nem válik vakká, megéli a csodát. A farkasvakság vagy dilettantizmus tudatos vállalását oly nehéz értelmezni. „Sajnos maga a szobor nem sikerült olyan hősiesre, mint a méltató szavak: nem egy dicső hadvezér jut róla eszünkbe, hanem a zsoldosok a Süsüből és Krisztofóró a nyolcvanas évekből, illetve Asterix. Mintha valami paródia lenne szegény” – írta (és hasonlókat írtak mások is, zajos kommentelő szakértők sikereit learatva) a „jó nevű” Laspalmas blogger Madarassy István Zimonyban felavatott Hunyadi János-szobráról az Átlátszón.
Felbukkan egy kép a falon, egy szobor a tájban, és váratlanul elbűvöl. Folyamatokat indít el a képzelet mezein
