Hogy juthat be magyar egyetem a legjobbak közé?

A közelmúltban jelent meg a legnevesebb egyetemek listája, a sanghaji rangsor. A legjobb húsz intézmény között tizenhat amerikai, mellettük Európából a Cambridge, az Oxford, a University College London és az ETH Zürich található. Az amerikaiak közül hat kaliforniai, négy ugyanannak az intézménynek, a University of Californiának (UC) a kampusza (a UCB, a UCLA,  
a UCSF és a UCSD).

Mi határozza meg a rangsort? A szokásos tárgyak, az alapképzés itt nem játszik szerepet. Meggyőződésem, hogy a nagy magyar egyetemek alapkurzusai legalább olyan jók, mint a UC kampuszain. Az ottani professzorok nem okosabbak, mint az itthoniak. De az elbírálás során nem ezt vizsgálják.

Az első a kutatások színvonala. Ez az egyetemi tanároktól és főleg a kutatásra fordított pénztől függ. Alma materem, a Kaliforniai Egyetem, Los Angeles (UCLA) pályázatokon nyert évi kutatási költségvetése egymilliárd dollár. A pénz és a kiváló kutatási környezet sok kiváló tanárt vonz, az előkelő helyezés a rangsorban pedig a világ minden tájáról érkező kiváló hallgatókat. És ez egyre növekvő tandíjakat eredményez.

A második az innováció mint súlypont. A sikeres egyetemeken több kutató dolgozik, több publikáció születik, amelyek a lehető legtöbb hivatkozást kapják más tudósoktól. A csúcsegyetemeken egy több lábon álló innovációs környezet támogatja, hogy az ötletből termék szülessen. Például egy olyan hivatalon keresztül, amely a szabadalmakkal és az ötletek alkalmazásaira kiírt pályázatokkal foglalkozik, innovációs versenyeket szervez, illetve kapcsolatban áll a befektetőkkel.

A harmadik tényező az intézmények melletti tudományos parkok léte, ahol olyan gyártólaborok vannak, amelyekben a gyakorlatban lehet kifejleszteni az egyetemeken megálmodott megoldásokat. Bár a rangsorban nem mérik, megkerülhetetlen tényező. Ilyen tudományos park Kaliforniában a legendás Szilícium-völgy.

A rangsorban előbbre jutni nem könnyű, de több példa is van rá. A szingapúri egyetemek egy jól definiált forgatókönyv alapján – amely külföldi vezető egyetemekkel való kapcsolatokra épült – sikeresen kerültek előbbre. A hongkongi egyetemek Kaliforniából vittek haza kínai származású tanárokat, és tették őket az ottani intézmények vezetőivé. Szaúd-Arábia tudományos kitüntetésekkel fémjelzett neveket vásárol meg. Kínában látványosan nagy pénzek és – ha évente csak egy-két hónapra is – látványosan nagy nevek jelennek meg az egyetemeken, hiszen azzal is magasabb pontok érhetők el a rangsorban.

Hogyan lehetne az itthoni felsőoktatási intézményeket – ma egyetlen sincs a legjobb ötszáz között – a legjobbak közé emelni?

Kellenek „sztár” kutatóprofesszorok, akik persze sokba kerülnek. Megoldás az alapítványi professzori pozíció (endowed chair, vagyis külső intézmények vagy magánszemélyek adományaiból támogatott állás, persze fizetésen felül és azt sokszor jóval meghaladva). És megjelent a University of California rendszerén belül az, hogy a sok pénzt behozó egyetemi tanárok saját maguk határozzák meg a fizetésüket.

Kellenek jól finanszírozott kutatócsoportok is. Amikor valakinek megjegyeztem, hogy itthon a kevés pénz sokaknak elve helyett a sok pénz keveseknek elvét kellene követni, azt válaszolta, hogy igaz, de most a kevés pénz keveseknek esete áll fenn. Az Európai horizont uniós kutatási és innovációs program itthoni pályázatokkal kiegészülve lehetőséget ad a megfelelő finanszírozásra.

Kell egy virágzó innovációs ökoszisztéma is. Olyan, mint a már itthon megjelent hálózat, a Mesterséges Intelligencia Koalíció, amelynek csaknem kétszáz intézményi, vállalati tagja van. És meg kellene teremteni az innováció-inkubáció, azaz a startup és a kisvállalkozások technológiákban jártas szakembergárdáját is, hiszen ők segítik felnőni az új ötletekre építő vállalkozásokat.
Mindez sok pénzbe kerül. De sokkal kevesebbe, mint amennyibe az elszalasztott lehetőségek kerülnek majd a jövőben. 

A szerző amerikai-magyar fizikus, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja

***

A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.