Semmit vagy erőset mondani

Van a nyugati világ (egykor) középjobb pártjainak egy nagy dilemmája. Példázzuk ezt a spanyol Néppárton (PP), a német Kereszténydemokrata Unión (CDU) és az amerikai Republikánus Párton.

Nemsokára, július 23-án előre hozott parlamenti választást tartanak Spanyolországban, ami tőlünk messze van, mégis azt várja a magyar jobboldal, hogy a spanyol jobboldal győzelme enyhítheti a rajtunk lévő nyomást, és új, kormányon lévő szövetséges is akadhat vele. A fő kérdés nem az, hogy a PP megnyeri-e a választást, hanem hogy a Néppártból kiváló, azt túlságosan megalkuvónak tartó politikusok által létrehozott Vox miként szerepel, és koalíciós partnerré avan­zsál-e, vagy a Néppárt nem hajlandó össze­fogni vele, mert fél az ezért rá zúduló össztűztől.

A Néppárt José María Aznar távozása óta technokrata politikát folytat, középsemmilyen vonalat visz, míg ellenfele, a Spanyol Szocialista Munkáspárt erős baloldali, sőt szélsőbaloldali üzenetekkel is operál (mint a transzneműség elfogadása a nők rovására stb.). Ez a világ más részein is így van: a CDU–CSU is középsemmilyen lett Merkel évei alatt, míg a német baloldal felvállalja radikális álláspontját, és nem szemérmeskedik. Ugyanezt láthatjuk Amerikában: a Republikánus Párt elitje, a neokon vonal régóta úgy politizál, hogy megpróbál semmit nem mondani a minél szélesebb választói felhatalmazás érdekében – az erős mondások ugyanis szerintük elidegeníthetnek választói csoportokat. A Demokrata Párt ellenben mer erőseket mondani, és balra tolódik.