Nesze, itt egy púp – Erdélyünkről, magyarságunkról

A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata

Alig valamivel több, mint egymillió fő. Ennyien maradtunk, vagyis – hogy a cikk témáját előrevetítsem – maradtak.

Egy Magyarországra kivándorolt vendégmunkásnak alig van joga bármit mondani erről a számról, pláne nem nyafognia fölötte és körülötte, hiszen ő eljött. De azért szíven üt a szám, és szájon üt a szív:

nyilvánvalóan azért, hogy megnyugtassam a lelkiismeretemet, maradtak elegen.

Ennek a lelkiismeret-megnyugtatási igénynek szép hagyományai vannak, legerősebb példája talán Makkai Sándor Nem lehet című, sokunkban sokáig visszhangzó, balzsamosan vigasztaló cikkének szavai: „…nem tudom elképzelni a kisebbségi életnek semmiféle emberhez méltó elrendezését, mert magát a kisebbségi »kategóriát« tartom emberhez méltatlannak és lelkileg lehetetlennek.”

Olyan szépen megmondta a pispek úr biza, így mi, elszármazott honfibúk, hogy ennél szebben nem is kell és nem is lehet; akár egy életen át el lehet ringatózni ebben az önámításban: nem mi futottunk el, kérem, a boldogságot keresve, hanem csak emberhez méltó életre vágytunk. (Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne? Ugyan. Azért vagyunk a világon, hogy valahol boldoguljunk benne!)

Lehet önámulni, persze,

mert egyszerre zuhan az emberre a saját felelőssége, amit az önvédő reflexei sokáig, addig elzártak előle, és vígan igyekezett boldogulni itt e szép, ámde kicsikét csonka hazában, nagy emberi méltóságban, hát persze.

De nem magunkat sajnálni jöttünk ide, Cézárkám, hanem temetni, vagy hogy is van ez.

Elfogytunk, ez az alig több mint száz év megevett. Elfutott a gyáva had, maradtak a harcosok a vártán. (Persze másik oldalról nézve éppen fordítva igaz: büszke fővel elmentek a bátrak, és maradtak azok, akik nem mertek elmenni. Ebben sem lesz béke és konszenzus soha.) A felelősségünk viszont – különösen most – egyértelmű, világos és letagadhatatlan.

Hiszen része vagyunk az eredménynek – hiányunkban –,

plusz négy fő, hát eljött volna helyettünk más, nemde? (Mindenki egyénben gondolkodik e szép új világban, senki nem közösségben.)

Meg hát hol írja azt, hogy létezik lélektani határ? És miért volna épp az egymillió ez a határ? Nem az van-é, így a bősz, elszármazott székely lófő, hogy amíg egyetlen magyar ajk is magyar igét ejtend, addig márpedig ottan létezve van a magyarság?! (Magyarságö, így mondjuk mi, udvarhelyiek. Már nyilván otthon, itt vigyázunk a szánkra.)

Jó nagy teher ez most, és a nyakba kell venni, mese nincs. (A többi mellé éppen még elfér.) Az otthon maradt családtagokra gondolok, akik megszámláltattak, és híjával (híjunkkal) találtattak,

Amikor a hosszú út után befordultam a pesti utcánkba (Ausztria blokkolta a schengeni övezet kiterjesztését, ezért aztán megint torkosborzoztunk egy jóízűt a határon), szemen szúrt az ütött-kopott ferencvárosi utcakép.

Baszki, gondoltam én, a magyar nyelv gondos művelője, az nem lehet, hogy ez a poros utcarészlet lesz a gyermekeim számára (békésen aludtak a hátsó ülésen) az otthon! Hogy ez lesz a hely, ahová majd megérkezvén elmelegszik a szívük, mint nekem, valahányszor a balavásári balra kanyart béveszem hazafelé menvést.

De bizony, mondta a népszámlálási adatokat villogtató kisördög, de bizony hogy ez lesz! Ez a semmilyen, hótlan és sótlan utcácska, e fakó falak, töredezett járdák és kátyús úttest?! Ez ám! És már másikat sem adhatsz nekik, nyehehe: ez lesz a szülőföldjük, szívük elmelegedésének helyszíne! A balavásári balra kanyart csak turistaként veszik be, kifelé néznek az ablakon, nem pedig befelé a lélekbe.

Mert – nincs mit szépíteni – eljöttél, ők meg már itt születtek. Rajtad is múlt az a szám. Nesze, (a vendégmunkáslelki sán­­ta­ságod mellé) itt egy (számadati lelkiismeretfurdalás-)púp.

Nyitókép: Shutterstock