Soha nem ajnározunk komcsit, se Nagyot, se Hornt, se Pozsgayt

„El tudják azt képzelni, hogy 1975-ben, az ún. érett Kádár-rendszer kellős közepében utcát neveznek el Nagy Imréről? A nevét sem lehetett hangosan kimondani. És ha valami, hát az ilyen különbségek szimbolikusan nagyon jól megmutatják, hogyan viszonyul egy rendszer a saját bűneihez. De vissza a témánkhoz.

Kétségtelen, hogy Nagy Imre újratemetése 1989. június 16-án az egész nemzetnek adott plusz lelkierőt a rendszerváltoztatás végrehajtásához. Mert ott és akkor – teljesen jogosan – nem Nagy Imréről szólt ez az egész, hanem Kádár János rezsimjének gonoszságáról és bűnösségéről. Arról, hogy ennek véget kell vetni és véget is vetünk. Ezért ott és akkor valóban mondhattuk ambivalensnek az 1956-os bűneit – bizony, fiatalok ezreit felszólítani a küzdelemre, akkor, amikor már semmilyen csapatok sem állnak harcban és szembetalálják magukat a halált hozó szovjet tankokkal, bűn –, illetve az évekkel korábban elkövetett gonosztevéseit is, a svábok kitelepítésétől kezdve a begyűjtési miniszterségéig. Mert különleges, mondhatni, történelmen kívüli pillanatoknak különleges szabályai vannak.

Ám ez az idő elmúlt. Tisztelettel emlékezünk arra az 1989-es napra, de nem annak egyik szereplőjére, Nagy Imrére.

Mert amondó vagyok, valamelyest sorsszerű, hogy éppen most akarnak egy pufajkásról közterületet elnevezni a fővárosban. Ugyan érdekes logika, hogy az ellenzék pont ’56 szellemiségéből kiindulva is bírálja a kormány háborús politikáját, ugyanakkor arról nevezne el utcát vagy teret, aki ugyanakkor a szovjetek oldalán harcolt, de ez már az ő bajuk.

Nekünk viszont ki kell mondani – mert ha létezik jobboldali, nemzeti érték és alapkiállás, akkor ez az –, hogy komcsikat nem ajnározunk.

Nem mosdatjuk őket, nem állítunk róluk pozitívumot és nem kezeljük őket a nemzet építő részeként. Legyen szó Horn Gyuláról, Nagy Imréről, de bizony akár Pozsgay Imréről vagy Szűrös Mátyásról is. Mert én ugyan egy pillanatig sem osztottam azokat az elborult ötleteket, hogy mindenkit ki kellett volna zárni a magyar közéletből 1990 után, aki akár MSZMP-tag is volt – ez teljes képtelenség, őrült túlkapás –, de a másik végletbe sem esnék.

Aki egy elnyomó, kollaboráns államszervezetben vezető tisztséget töltött be, annak semmi keresnivalója egy demokratikus, szabad társadalom történelemkönyvében a jók és tiszták lapjain. Nemhogy a hősök között megemlítve őket.

A komcsi az csak komcsi. A komcsi az a fajta, aki ha lehetőséget kap – és szovjet szuronyokkal a hátuk mögött erre bizony sok évtizedes lehetőségük volt –, akkor gyilkol, rabol, elnyom. És engem nem érdekel az a fajta érvelés, hogy amíg Pozsgay csak elnyomott, addig Nagy rabolt és gyilkolt is, ezért előbbit bármennyiben is fel kéne mentenem. Sok alkut meg kellett kötni a szocializmus évtizedei alatt annak az embernek, aki szeretett volna előrehaladni, mert a tehetség nem mindig volt elég, de államminiszternek vagy a Hazafias Népfront vezetőjének volt szükséges lenni.”

Fotó: Földházi Árpád