A cserbenhagyás lélektana

„A magyar társadalomban nem oroszbarátság, hanem a Nyugat iránti ellenségesség munkál. Kár tagadni, hogy a történelmi tapasztalat Trianontól, Jaltán és 1956-on át a rendszerváltásig azt igazolja, hogy a Nyugat legalább kioktatja, leginkább cserbenhagyja, de nem ritkán el is árulja a magyarokat – ha pedig néhanapján segít, a magyar társadalom akkor sem érez hálát, hisz ez a Nyugat kötelessége.

A magyarok nem a bántalmazó hajlamú szomszédra dühösek, hanem az idősebb testvérre, aki elfordult tőlük, aki nem segített eleget és elégszer, aki Porschéval járkált a Riviérára, miközben a magyarok a Wartburgjukkal a Balatonra is alig jutottak el. Elfogult, szélsőséges, önsajnálatban gázoló értelmezés? Valóban az, de kár tagadni, hogy van benne igazság. Márpedig 

Ebben a narratívában a kamcsatkai barna medvét bevodkázva meglovagló, szibériai tigrissel birkózó, homofóbiás, gendertagadó orosz elnök a történelmi végzet, aminek el kellett jönnie a hazug és fogyasztóI kényelmében eltunyult, értékeit feladó, dekadens és képmutató nyugatért.

Ezt az érzést pedig szüntelenül erősíti Joe Biden elnök, aki geostratégiai és gazdasági előnyök reményében az orosz-ukrán konfliktus kiszélesedésében és elmélyülésében érdekelt, s mindent el is követ, hogy a két ország egyre távolabb kerüljön a békés megoldástól. Aligha az enyhülést szolgálta az a háború előtt folytatott médiaoffenzíva, melyben invázió esetén súlyos szankciókkal fenyegette meg az oroszokat, de minden alkalommal megjegyezte, hogy a NATO nem fog beavatkozni, ha Oroszország mégis hadba lép, pár hete egyenesen Vlagyimir Putyin elmozdítását tartotta szükségesnek, legutóbb pedig arról beszélt, hogy Oroszország Ukrajnában szervezett népirtást követ el. Persze semmi kétség: népirtás zajlik – ahogy az orosz hadsereg valamennyi fegyveres konfliktusának alkalmával genocídiumot intéz. Éppúgy 1940-ben Katyńban, mint a második világháborút követő években hetvenezer magyar civil erőszakos elhurcolásának képében, manapság Csecsenföldön ugyanúgy, mint akár Szíriában, akár Ukrajnában – figyelemre méltó azonban, hogy az amerikai külpolitika csakis akkor nevezi ezeket a háborús bűnöket szervezett népirtásnak, ha aktuális érdekeit épp ez szolgálja.

Semmi kétség, Ukrajnában az Egyesült Államok háborúzik Oroszország ellen: a kölcsönbérleti törvény, az óriási mértékű fegyverexport, a titkosszolgálati, kommunikációs és műholdas segítség mértéke, illetve az amerikai kiképzők jelenléte minden résztvevő számára egyre egyértelműbbé teszi ezt a tényt. Vietnámban sem pusztán a Nemzeti Felszabadítási Front hősiessége képezte az ellenállást: a Szovjetunió segítségének elengedhetetlen szerepe volt az ázsiai ország győzelmében.

Számomra mindezek számításba vételével is egyértelmű, hogy ebben a háborúban a közép-európai régiónak Ukrajna támogatása nem pusztán erkölcsi kötelessége, de a legnyilvánvalóbb önérdeke – a lengyelek jól értik ezt. A Nyugat elleni indulatok érthetőek, de sehová nem vezetnek – pontosabban a semmibe vezetnek. 

A történelem sok évszázados tanulsága az, hogy ennek a régiónak a nyugati szövetségi rendszer és az itt élő népek egymás iránti szolidaritása az egyetlen működőképes stratégiája.

A Nyugat fogalma félrevezető. Ma két Nyugat él egymás mellett: az Egyesült Államok, amely elsősorban egy erős fegyver-, olaj- és informatikai lobbival bíró birodalom, illetve Európa, amely végletekig megosztott, kockázatkerülő országok sokkal inkább önzésen, mint identitáson alapuló érdekközössége. A megfáradt, öreg és hitében megrendült Európa kiszolgáltatottja a szilaj és önmagával is folyamatos konfliktusban álló öccsének, Amerikának. Nincs egységes európai külpolitika, az Unió tagállamainak fegyveres ereje pedig finoman szólva sem ütőképes, s bár Németország az ukrajnai orosz invázió megindítása után pár nappal jelentős fegyverkezési programot jelentett be, negyven nap elteltével azonban a baloldali koalíció pártjai sorra hátrálnak ki a nagyszabású elképzelés mögül, inkább a feminista külpolitikára meg a szociális programokra koncentrálnának, a Zöldek kulturális minisztere pedig megfogalmazta, hogy a kultúrpolitika is védelmi politika – amely kijelentés az orosz fenyegetésnek a rémületes tudomásul nem vételéről tanúskodik, pedig Európának bőven lett volna alkalma megtanulni, hogy a kultúra soha nem helyettesítheti a nyers erőt, ahogy a nyers erő sem léphet a kultúra helyére.

Európa a háború első napjaiban meglepő egységet és elszántságot mutatott, de egyre kevésbé tűnik úgy, hogy ez az attitűd cselekvéssé válik. Az Egyesült Államok és Lengyelország eltérő okokból, de egyaránt végig akarja vinni ezt a konfliktust, és akár két vállra is fektetnék Oroszországot – már amennyire egy atomhatalom két vállra fektethető. Németország és Magyarország velük szemben amennyire erejéből telik, próbálja megfúrni a szankciós politikát, a háború gyors lezárásában reménykedik, és cseppet sem érdekelt az orosz elit bukásában. Az Emmanuel Macron által vezetett középutas többség pedig izgatottan várja, mi történik majd a francia elnökválasztás második fordulójában, mert 

Ha Marine Le Pen győz, a német-magyar páros nagyot erősödik, és Európa politikája ahogy mindig, úgy e konfliktusban is a bármiféle politika megúszása lesz.

Ez esetben a magyar társadalom legalább annak tekintetében végre nyugatosnak érezheti majd magát, hogy az Európai Unió két vezető hatalmával, Németországgal és Franciaországgal vállt vállnak vetve hagyja cserben Ukrajnát. A magyarok már alig várják, hogy amit a Nyugat százszor megtett velük, azt végre ők is elkövethessék: nehogy már Ukrajnának kijárjon az a segítség, amit Magyarország a történelme során újra meg újra hiába várt.”

Nyitókép: Facebook