Minden átmeneti kor mágikus – Hegyi Zoltán a Mandinernek

2022. január 10. 18:25
„A konzervativizmus – bármit is jelentsen ez – nem egyenlő az unalommal”. Most ünnepli hatvanadik születésnapját Hegyi Zoltán, a Sexepil egykori frontembere, a VOLT Magazin társalapítója, a Magyar Nemzet korábbi kulturális rovatvezetője, a Mandiner tárcaszerzője. Az évtizedek óta a Balaton-felvidéken élő zenésszel, íróval, a nyolcvanas évekbeli magyar underground meghatározó arcával beszélgettünk életútjáról. Nagyinterjúnk.

Maráczi Tamás és Muray Gábor interjúja

***

What do you say? Miben mond mást egy férfi 6 x-nél, mint amit 2 x-szel mondott, amikor ezt a dalt először énekelte?

Nagyjából semmiben. Már amennyiben huszonévesen eléggé koraérett volt. Egyébként a What volt az első dalszövegem. Ültünk a Lánchídnál a bunkerben, én akkor konkrétan az Alagútban laktam, dunai panorámával, Fazekas János hídmesternek köszönhetően, a zenekar játszott, én meg ráírtam a szöveget egy cetlire. Mindig így ment aztán, zenére írtam, ami persze kötöttség a javából, de vannak előnyei is. Hogy a férfi most sem mond mást, azt onnan tudom, hogy a legutóbbi költözködés során belenéztem néhány dalszövegbe. Ezek nem öregedtek, csak én. Azóta is körbefordul a múlt.

1984-től koncertezett a Sexepil, orwelli. A kor valóban az volt, és a zene súlya is más volt ebből adódóan. Milyen volt az a zenei közeg?

Volt egyrészt az, amit játszott a rádió és írt róla a sajtó. De már működött a Kex, a Spions és az URH után a Kontroll, az Európa Kiadó, a Balaton, a Neurotic, a VHK, a Bizottság. Elképesztően inspiratív közeg volt,

mintha egy másik bolygón éltünk volna.

A What do you say? a Sexepil első, 1988-ban kiadott, Egyesült Álmok című lemezén jelent meg (forrás: youtube)

 

Minden generációnak megvannak a kultuszfigurái, kultuszzenekarai, de valahogy a nyolcvanas évek mágikus maradt. Miért? Adottságaiból fakadóan maga a kor volt izgalmasabb, vagy az underground személyiségei voltak karakteresebbek, mint a maiak?

Minden átmeneti kor mágikus.

Karakterből és karizmából meg voltunk áldva bőven.

Azóta hősi halottakból is. Például Dönci és Gasner (Dénes József és Gasner János – a szerk.). Életem meghatározó gitárosai. Hogy ma mi van, azt nem nagyon követem. Leragadtam a Kiss Tibinél. És látom, hogy a helyzet reménytelen, de nem komoly. Megnéztem néhány Európa Kiadó-, Balaton- és Sziámi-koncertet. Azt tapasztaltam, hogy a közönség többgenerációs. És ez remek.

Milyen volt rocksztárnak lenni? Mi volt benne illúzió, és mi valóság?

Jó volt. Bár én csupán regionális voltam.

Jóval később jöttem csak rá, hogy ez felelősséggel is jár.

Meglett családos emberek szólítottak le harminc évvel később, és mesélték el, hogy milyen hatással voltak rájuk a dalszövegeim. Csak remélni tudom, hogy nem rontottam el az életüket.

A generáció együtteseinek – Európa Kiadó, Neurotic, Balaton, Kontroll Csoport és a többi zenekar – egyéni hangja, arculata behatárolható, világos. Mi volt a Sexepil szerepe, szexepilje abban a miliőben?

Azt találtam ki akkor, hogy legyen ez egy zenés-táncos-elgondolkodtató valami. Ez nehéz ötvözet volt akkoriban. Viszont egy korabeli kritikusunk szerint nagyon szép barátnőink voltak.

A Sex-E-Pil együttes egyik első koncertje 1984-ben a Budai Ifjúsági Parkban (fotó: Fortepan / Várkonyi Péter)

 

Nem tudom, mit olvas ma egy rocksztár. De a nyolcvanas években a rendszer besúgói és hallgatóság vájt fülűi miatt a sorok között kellett üzenni, a szövegek többrétegűek voltak, vagyis a költészet határán mozogtak. Mik voltak az irodalmi, filozófiai hatások a te baráti körödre?

Hogy rájuk mi, azt én nem tudom. Magam a sorok között sem nagyon üzengettem, az a Bródy János volt.

Az én közérzetem elég világosan jelent meg a szövegekben.

Hogy ez a költészet határán mozgott, az hízelgő, legalábbis törekedtem rá. Tény, hogy rengeteget olvastam, Hamvast, Márait még szamizdatban. De egyaránt hatott rám Bowie és Borges, Lou Reed és Marquez, Bereményi és Patti Smith. Jung és Ginsberg még, a keleti filozófiák, a Biblia. Jim Morrison és Johnny Cash. Órákig sorolhatnám.

1989-ben a zenekar és a te utad kettévált. „Nem voltam alkalmas arra a szerepre, amit elvártak tőlem” – nyilatkoztad tíz évvel ezelőtt. Hatvanévesen már elmondható, hogy mi volt ez a szerep? Mi volt a szakítás oka?

Már előtte is egyszer volt egy kettéválás. Néha előszedtek. Ez volt a mániájuk. Tény, hogy nem vagyok képzett énekes. Ők pedig nagyszerű zenészek. Más kérdés, hogy Magyarországon a kutyát sem érdekelte, hogy mit tol egy holland srác. De engem ez már nem érdekelt, mint ahogy a repülő villamosok sem. A névhasználatról sem ejtettünk soha egy szót sem.

Összességében nem nehéz velem.

Szóval a Sexepillel való szakítás nem egy fájó pont az életedben…

Nem. A helyén kezelem.

Hegyi Zoltán (fotó: Muray Gábor)

 

Lobenwein Norbert, a VOLT fesztivál igazgatója és alapítója gyakran említi a neved, amikor a fesztivál nevének történetéről mesél. És valóban, az életed fontos, a Sexepilhez hasonló mérföldköve a VOLT Magazin. A mai fiataloknak valószínűleg már fogalma sincs erről a sajtótermékről. Tulajdonképpen mi is volt ez?

A VOLT volt a következő szerelem.

És a fesztivál valóban ebből a pompás magazinból nőtt ki,

amit kitalálhattam és szerkeszthettem Ligeti Nagy Tamással. Az ő neve kihagyhatatlan ebből a produkcióból. Egyfajta szellemi ikrek voltunk, gyanítom, hogy akkor is, amikor éppen évekig nem beszéltünk. Mert minek. A VOLT testről és kultúráról szólt, a legjobb szerzőkkel és fotográfusokkal, fekete-fehérben, nagy formátumban, különös nyelvezettel, alternatív terjesztéssel. Nemrég úgy VOLT néhány pillanatra, amikor unalmamban masszőr és szakács (is) lettem, hogy feltámasztjuk. Tamással letettük az asztalra a huszonegyedik századi srácok verzióját. Ezúton üzenem Norbinak barátsággal, hogy még mindig nem késő. Megint menő printet olvasni vidám teraszokon egy kávé mellett.

A beatnik írók először úton voltak a két part között, közte megmártóztak az életben, majd utána megírták, így vagy úgy. Te zenéltél, majd utána írtál a zenéről. Ahogy a beatnikek, te is sajátos szubkulturális nyelvezettel…

Nekem az az óriási szerencsém, hogy úgy írhatok, ahogy beszélek. Sokat írtam zenéről, egyvalamire vigyáztam, hogy ne legyek sértő, bántó. Attól, hogy nekem valami nem tetszik, abban még rengeteg munka van.

Mostanában nagyon megy a kinyilatkoztatás, a megfellebezhetetlen tudás birtoklásának közzététele.

Igyekszem óvakodni ettől. De ettől még az igenek igenek, a nemek nemek. Ez szintén egy izgalmas határmezsgye. Egyébként életem egyik legnagyobb sikerének tartom, hogy a lassú, szívós munkával a Nemzetben is megjelenhetett ez a nyelvezet. A kétezres években nem lehet úgy írni, mint a hetvenes években, mert belehal az olvasó az unalomba. Konzervativizmus (bármit is jelentsen ez) nem egyenlő az unalomml. Falun sem úgy beszélnek az emberek, mint aki egy szálkával küzd. Remek a humoruk, naponta tanulok.

Interjúhelyzetben Allen Ginsberggel

 

Ha már a napilapot említed, a kétezres évek elején lettél a Magyar Nemzet kulturális rovatvezetője. A webkor előtt járunk, a napilap akkoriban még egy hatalmas példányszámban eladott, elsőrangú, fontos hírforrás volt. A Balatonról jártál fel dolgozni…

Érdekes időszak volt. Egy ideig az volt, hogy volt ugyan egy karvastagságú mobilom, de azt csak úgy lehetett használni, ha kihajoltam egy bizonyos ablakon. A vezetékes telefonért nagyjából annyit harcoltunk, mint a szüleim Kádár alatt. Írógéppel írtam az anyagokat, aztán bebuszoztam a tapolcai postára faxolni. Egy óra múlva hívott a beíró, hogy olvashatatlan az egész, mentem az ablakhoz diktálni.

Aztán amikor rovatvezető lettem, eleinte egy kanapén aludtam a szerkesztőségben,

reggel a biztonsági őr ébresztett, majd haveroknál csöveztem, később jött egy bérlakás. Heti öt nap Budapest, alig láttam a családomat. Kemény volt. Viszont felállt egy olyan rovat (napilapról beszélünk!), ahol többek között Szepesi Attila, Péntek Orsolya, Haklik Norbert, Kiss Eszter Veronika, Metz Katalin, Varga Klára, Pósa Zoltán, P. Szabó Ernő és Muray Gábor írta a talpalávalót, és azt hiszem, sikerült közösséget is kovácsolni. Mindenesetre sokat röhögtünk. A hátunk mögött pedig ott állt a Nádai Laci, aki olvasószerkesztőként a maga csendes-csodás módján eltakarította a hibákat. Tisztára mint Wolf a Ponyvaregényben. A hétvégi magazinban meg olyan szerzők közé kellett beférni, mint mondjuk Fehér Béla, Száraz Miklós György, Végh-Alpár Sándor, Molnár B. Tamás és Bittera Dóra. Na, aki ezt a mezőnyt „csipesszel fogta meg”, azt csókoltatom.

Visszatérve még a régi korokba: a rendszerváltás és a politika szétdobálta a régi baráti társaságokat, mérges viszonyok alakultak ki. A te köreidben ez hogyan alakult? És három évtized után miként finomodtak a frontvonalak?

Hát, voltam én már náci is, ami azért tényleg vicces,

de ha már az ember bőrére megy, az nem annyira.

Bezáródtak bizonyos kapuk, és szűntek meg kapcsolatok is. Mások meg változatlanul megmaradtak a kölcsönös tisztelet jegyében. Ez ritka kincs a hörgések közepette.

Ahhoz a generációhoz tartozol, amely a kilencvenes években, még jóval a harmadik évezred divatja előtt költözött le a Balaton-felvidékre, és amely jó kapcsolatban volt a helyiekkel és a rendszerváltoztatás előtt odaköltöző értelmiségiekkel (erről gyakran írtál az elmúlt három évtizedben). Mostanában azonban azt írod, kezd eleged lenni a környék elbudapestiesedéséből.

Az nem jó, ha jön egy kultúra, és letarolja a helyit. Legyen az bármilyen is. A pénz agresszív nyomulása számomra kissé visszatetsző. Működő falvak helyett üdülőtelepek jöttek létre, a tömegturizmus pedig egyszerűen rémisztő. Ha azért költöztél falura, hogy nyugi legyen, állatok meg minden, akkor elkeserít, ha egyszer csak az Aranyparton ébredsz.

Utánad jön a város, ahonnan leléceltél.

Szelfi pipaccsal

 

Szerinted hogyan alakul a Káli-medence és az egész Balaton-felvidék sorsa?

Azt én nem tudom. Amit most tapasztalok, az nagy vonalakban elég szomorú.

De a történelem tényleg körforgás, csak győzzük kivárni.

Javulást az hozhatna, ha a fiatalok nem romkocsmákért jönnének ide nyaralni, hanem letelepednének, gazdálkodnának. Ha libák grasszálnak az árokparton, és van hová menni friss tejért, az jó.

Vannak, akik még ma is pozitívan befolyásolják helyben ennek a gyönyörű pannon tájnak a közösségét?

Volt itt kitől tanulni, az utolsó olyan helyi arcoktól, akik még birtokában voltak a tudásnak, és első, második generációs bebíróktól is. Sajnos fogyatkozunk. Egy Szomjas Gyurit senki nem fog tudni pótolni.

A tárcáidból kitűnik, milyen összhangban élsz a természettel, a kerteddel, sokan éppen emiatt az idill miatt szeretik olvasni az írásaidat. Azért nyilván messze nem ilyen egyszerű a faluban az élet. Pláne egy értelmiséginek.

Na, azért az idilltől ez elég messze van, ugyanakkor persze nagyon is közel. Munka van doszt. És ez jó.

Gyakran morgok persze, de csak két hálaadás közben.

Hiszen mindezt megtehetem, míg mások sokkal nagyobb bajokkal küzdenek nap mint nap. Én csak tudom, voltam már félholt is.

Tényleg, még a kétezres évek elején átestél egy súlyos, életveszélyes betegségen…

Igen, valamilyen, máig tisztázatlan módon idegméreg került a szervezetembe. Lehúztam néhány hónapot a Lászlóban a fertőző intenzíven, néhányszor élet-halál között lebegve. A vége is furcsa volt, mert egyszer sem hívtak vissza kontrollra, holott azt egy nátha után is szokás. Én mindenesetre visszajártam egy ideig, mert nagyon megszerettem ott az aneszteziológusomat és néhány nővérkét. És a gégészemet, mert

az mégiscsak egy bensőséges viszony, ha valakinek a torkomból az arcára fröccsen a vér.

Aztán lassan helyrejöttem, de a mai napig nem tudok fütyülni, pedig szerettem.

Jordán Tamás és Hegyi Zoltán Szász János 1989-es Szédülés című filmjének egyik jelenetében

 

Egyszer azt mondtad, hogy azt érzed, hogy az Isten tenyerén ülsz. Most is így gondolod?

Folyamatosan. Lehet még valami célja velem az Úrnak, mert annyi mindent kapok, hogy meg sem érdemlem.

Például két szép leányt, akiket a feleségeddel Mindszentkállán neveltetek fel. Toplistás iskolák és sportpályák nem nagyon vannak a környéken, de volt hegy, patak, csalán és szabadság. Milyen gyerekkoruk volt?

Ezt tőlük kellene megkérdezni. Én csak reménykedem. A miliő adott volt. Különös ház, egy akkor még működő falu, azért jó alapokat adó iskolák, és hát

az egy négyzetméterre jutó Kossuth-díjasok száma társas összejövetelekkor gyakran meghaladta az országos átlagot.

Tettük, amit tudtunk.

A nemzetes kulturális szerkesztői munkáddal egy időben vitted a Pannon Udvarházat is Mindszentkállán. Hogy bírtad?

A feleségem vitte a hátán. Én csupán ötleteltem, az könnyű, és pultoztam, ami meg jól áll nekem. Mind a két oldala. Ezzel is megelőztük kissé a korunkat, mint a VOLT-tal. Slow food 2000-ben, képzelheted. Aztán mások arattak, de ez sem baj.

Jelen lehettünk, amikor éppen az Udvarházban, a mindszentkállai koncertje előtt azt mondta a pultnál Cseh Tamás, hogy minden fellépése előtt lámpaláza van, még ott, nálatok, a pajtában is. Milyen volt a kapcsolatod vele?

Tamás számomra ikon volt és lesz. Másik Jancsival együtt, akivel egy színpadon is állhattam, még a lábam is remegett, hogy én, vele. És persze Bereményi. Még most is emlékszem, milyen volt először hallani a Levél nővéremnek-et. Hogy, te Jézus, hát így is lehet? Évekkel később alig mertem felhívni. Aztán összebarátkoztunk.

Én még embert fellépés előtt így félni nem láttam.

Aztán felment a színpadra, kilőtt egy Cseh Tamás-félmosolyt és elbűvölt mindenkit. Csodáltam. Naponta eszembe jut. Nálunk vannak a szódás szifonjai és egy vállfája. És már a gyerekeivel haverkodok. Így megy ez. Jut eszembe, kérdeztétek a maiakat, hát a Cseh Andris zenekara az szuper.

Mindszentkállához hasonlóan fontos helyszíne az életednek Tordas és Szék. Miért éppen ez a két település?

Tordas az emberek miatt. Egy másik bálványom Éri Péter, a Muzsikásból. A felejthetetlen Ménes Ági. Vida Tóni, Kása Buci.

És egy-két este, na jó, reggel, ami szintén nincs elfeledve.

Szék a második otthonunk. Először a népzene izgatott, a hagyomány. Aztán jöttek a barátok, ott is.

Hegyi újra a mikrofonnál – Sexepil-koncert 2012-ben az A38-on

 

Tíz évvel ezelőtt, az ötvenedik születésnapodon újra színpadra léptél a zenésztársakkal. Milyen érzés volt újra a mikrofon mögött sexepilesnek lenni?

Izgalmas. Húsz év után. Aztán volt még néhány koncert, és belerázódtam. Veszprémben a gyönyörű főtéren már megtámadtam a kontroll-ládát.

Ábrahám Zsolttal azóta is együtt zenélsz. Mi a tervetek ezzel a duóval?

Vagyunk is, meg nem is. Nem kapkodunk.

Zsolt amellett, hogy csodás zenész, rendkívül türelmes is.

A Hegyi-életműben megjelenik a teljes Kárpát-medencei állatvilág, de miért bukkan fel olyan gyakran a vombat?

Mert káprázatos jószág. Büszke vagyok rá, hogy jutott számomra némi szerep a hazai vombatkultúra elterjesztésében.

Karácsonyi tárcádban írod, „a norvég posta ilyentájt szokásos népszerű klipjében a Mikulás több éves szemérmes hezitálás után végre szájon csókolja a szintén hímnemű címzettet. A jelenetet a bolt előtt álldogáló kisebb közösség tagjai lényegretörőbben kommentálták ugyan, de ennek a fehér, keresztény, heteroszexuális kirekesztésnek hamarosan annyi, mehetnek a miszóba a sörükkel együtt.” Hogy csapódik le nálatok a faluban az LMBTQ-s agymenés?

Úgy veszem észre, hogy egyelőre nem foglalkoztatja őket különösebben. Viszont a gyerekeikre háklisak.

És többnyire úgy vélik, hogy majd ők érzékenyítik a fiatalokat.

Legelőbb a rászorulókkal, az elesettekkel kapcsolatban.

James Joyce-szal Triesztben 2020-ban

 

A beszélgetésünk elején is említetted, hogy már fiatalon is rengeteget olvastál. Az írásaidból kitűnik, hogy kevés olyan emblematikus könyv van a világirodalomban, amit nem olvastál legalább egyszer. Kik az abszolút kedvenc szerzőid?

Ez azért barokkos túlzás. De kevés az új felfedezettem, mint mondjuk Lucia Berlin, így gyakran újraolvasok. Természetesen a „teljesség igénye nélkül”: Hrabal, Vonnegut, Borges, Krúdy, Hamvas, Rejtő, Kerouac. És hozzá szoktam tenni egy kis üzemzavar kedvéért, hogy Nyírő és Esterházy.

Ha már listázunk, kik számodra a zenetörténet állócsillagai?

A Doors és a Stones.

Bach, Mozart és Satie. Bowie, Lou Reed, Iggy Pop. David Byrne, Nick Cave és Tom Waits. Frank Zappa, a Clash és a Pistols. Patti Smith, Nina Hagen és Janis Joplin.

A Stones is nyilván. Szerinted Keith Richards megéri a századik életévét?

Amióta lezuhant a pálmafáról, és állítólag elszívta a nagyapját, már szinte bizonyos vagyok benne. Azt látom, hogy dohányzik, arról nincs tudomásom, hogy iszik-e rendesen. Keef örök és elpusztíthatatlan.

Azt mondod, hogy nem nagyon követed, ma mi van a zenei világban. Mégis, szerinted melyik most a legizgalmasabb produkció?

Már említettem, a Cseh Andrisék zenekara. Szertelenek és természethűek. András pedig karizmatikus előadó, megtalálja a fény.

Vannak számvetések az ember életében, esetleg hatvan körül is lehet ilyen. Visszatekintve, mit bántál meg az egykori nagy döntéseidből, és mi bizonyult közülük telitalálatnak?

Egy szép közhellyel a végére, úgy vagyok ezzel, mint Piaf.

Nem bánok semmit sem. Hiszem, hogy mindennek oka volt,

én legfeljebb bevonzottam ezt-azt.

 

Nyitókép: Hegyi Zoltán Miskolcon 2019-ben (fotó: Muray Gábor)

fotó: Hegyi Zoltán, Muray Gábor, Fortepan, MTI, Facebook

Összesen 30 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Ha megnézed, kik voltak ez underground frontemberek szülei, ez teljesen érthrtővé válik. Aki még él közülük, szélliberális.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés