Az igazságnak nincs eleje

2021. december 2.

Leimeiszter Barnabás írása a Mandiner hetilapban

Kezdetben van a tallinni kislány, aki biciklit kér karácsonyra, a kétórás játékidő végén pedig, nem elhanyagolható számú hulla után helyretolódik, ha nem is a kizökkent idő, de időlegesen legalább néhány élet, és milyen életek: lúzerebbnél lúzerebb dán informatikusoké, ukrán szexrabszolgáé, elsivárosodott lelkületű katonáé, anyja halálából éppen csak felocsúdó kamaszé. Sorsszerűség, ha van, ebben a „legalábban” nyilvánul meg, nagy ívű feloldozás semmi, hacsak nem egy magasabb személetmód az, amire törekedhetünk, sub specie aeternitatis nézve minden ugyanannyira jelentéktelen, értsd: jelentős. Történetek remélhető vége ez, némi emberi melegség, különben nincs más igazság, mint a tél és a koromsötét, végtelen térségek örök hallgatása, halszag, Mads Mikkelsen tekintete. Észak, a par excellence romantikus táj, protestáns csupaszhideg, a csupaszság azonban „ontológiai” telítettséget takar, „végső kérdések” mindenen – akár egy ilyen kváziakciófilmen – átszikrázó töltetét. Realizmust, ami nem rántható le csip-csup valószerűségi kérdések szintjére. Nem teszik problémássá olyan közbevetések, mint hogy az önbíráskodó vérengzéssorozat végén, mintha mi sem történt volna, hőseink karácsonyi rondapulcsiban andalodnak a fenyőfa mellett, szaglászó nyomozók meg sehol. Vagy hogy olyan képtelen defektusokkal megvert, szerethetően esendő karakterek, mint akiket Anders Thomas Jensen itt és más filmjeiben (Zöld hentesek, Ádám almái, Férfiak és csirkék) is elővezet, természetesen nem léteznek, s ha léteznének is, nem váltanának ki belőlünk ösztönös rokonszenvet. Halálra idegesítenének vagy taszítanának, még inkább hidegen hagynának bennünket. Az esendőség elfogadásához türelem kell, módszeresen rá kell vezetnünk magunkat: ez a tényszerű. A realista meg az, hogy egy Jensenhez hasonlóan formátumos rendező úgy tud azonosulást előidézni szereplőivel, hogy közben nem él a filmes pszichológia semmilyen manipulatív, nemtelen trükkjével. Csupaszság ez is, ez a minden álmély érzelgősségtől mentes, emberi hangvétel. Emberi és így szinte magától értetődően humoros hangvétel, mondhatnánk, amihez képest csak manír és cafrang lenne a művészfilmes termés javát jellemző nagybetűs depresszió.

Nyitókép: Vertigo Média

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés