Mi Szingapúr sikerének titka?

2021. szeptember 8. 11:46
Kíméletlen korrupcióüldözés, csúcsminőségű oktatás, tökéletesre csiszolt kapitalizmus – és meritokratikus egypártrendszer: különös elegyből áll Szingapúr 20. és 21. századi sikertörténete, melynek tanulságait mi magunk is levonhatjuk. Recenziónk!

A délkelet-ázsiai szuperkapitalista, egypártrendszerű városállamban, a térség kistigriseinek egyikében – és a néhai Lovas István kedvenc országában – az elmúlt hatvan év hihetetlen történetek sorozatából áll.

Szingapúr 1965-ben akarata ellenére lett független, majd demokratikus módon vált egypártrendszerré: 1996-ban egy főre jutó GDP-ben lehagyták Nagy-Britanniát, 2007-ben pedig az Egyesült Államokat – miközben ez utóbbit csak 2030-ra tervezték. Magasházi Anikó, a kőszegi Felsőbbfokú Tanulmányok Intézetének nemzetközi kapcsolatokért felelős vezetője Szingapúr globálisan behálózva c. kötetében a szingapúri felzárkózási siker varázselixírjét keresi, és megpróbálja elhozni azt Magyarországra.

A városállam jelenét alapjaiban határozza meg az 1968-as első szabad választás – ezt ugyanis a máig kormányzó de facto állampárt, a Népi Akciópárt (PAP) fő ellenfele, a Barison Socialis bojkottálta,

a PAP pedig olyan jól kormányozta Szingapúrt, hogy a leváltásukra azóta sem volt igény.

„A hegemón párt gyakorlatilag ellenzék nélküli kormányzása a kezdetektől olyan cselekvési szabadságot biztosított a mindenkori kormány számára, amely a nyugati demokráciák körülményei között elképzelhetetlen. Az a fejlődésorientált, pragmatikus tudatosság azonban, ahogyan az állam a hatalmával élt, sok teljhatalommal rendelkező, ám rosszul kormányzó politikai elit számára lehetne követendő példa” – írja könyvében Magasházi Anikó.

Szingapúr éjjel

 

A PAP korlátlan hatalmát arra használta, hogy egyfajta államkapitalizmust hozzon létre, s ezáltal a felzárkózást leginkább szolgáló módon avatkozzon bele a gazdasági folyamatokba. A szingapúri gazdasági szerkezet integráns részét képezik a részben vagy egészben állami tulajdonú vállakozások, melyek piaci körülmények között működnek – veszteségességük esetén nem kapnak állami segítséget,

vezetőik szabadpiaci gyakorlattal rendelkező, nagy nemzetközi egyetemeken végzett szakemberek.

Ilyen vállalatok felügyelnek minden stratégiai ágazatot az országban: mint azt Magasházi leírja, a kikötői, hajógyártó, petrolkémiai, telekommunikációs, média- és kereskedelmi banki szektorba nincs vagy csak részlegesen van bejárása a külföldi tőkének. Az állami szféra a GDP 50 százalékát termeli meg, a foglalkoztatás 20 százalékát adja.

Az államkapitalista rendszernek köszönhetően egy kézben összpontosult a stratégiai ágazatok fejlesztése és a külpolitika – azaz a külpolitikában adódó lehetőséget kiválóan ki tudta használni a gazdaság. „Szerencsés hátteret biztosított a stratégiához, hogy egybeesett a világkereskedelem fellendülő korszakával a hatvanas-hetvenes években, amikor amerikai és európai cégek összeszerelő üzemeik számára kerestek költségelőnyt biztosító telephelyeket” – mutat rá a szerző.

Ebben az időszakban szorosan együttműködött a Gazdaságfejlesztési Igazgatóság (EDB), amely aktívan toborzott gyártóhelyeket kereső amerikai és nyugat-európai vállalatokat Szingapúrba; illetve a külpolitikai vezetés, amely – mint Magasházi írja – felismerte, hogy „az 1965-1975 között zajló vietnámi háború Szingapúr szerepét az USA számára felértékelte”, és az USA felé tett szívességeket magántőke-beruházások ösztönzésére használta. 1969-re már hét nagyvállalat termelt a Jurong-szigeten, a Jurong Ipari Övezetben fejlődött az olajfinomítás, és megjelentek az országban a Mobil Oil és Exxon olajvállalatok. Mindeközben „a pénzügyminisztérium tőkerészesedést szerzett helyi vállalatokban és vegyesvállalatokban egyaránt, nagy termelési beruházásokhoz tőkejuttatással”.

A gazdaságfejlesztés szolgálatába állt a munkaerőpiaci politika is:

az állam mind a munkavállalók, mind a munkáltatók jogait korlátozta,

szükség esetén – például az 1980-as pilótasztrájk alkalmával – kőkeményen lecsapott az ellenzéki szerepet betöltő szakszervezetekre. A munkavállalók, munkáltatók és az állam alkotta Nemzeti Bértanácson keresztül a gazdaságpolitikai prioritásoknak megfelelően igazította a béreket, és a Központi Gondoskodási Alapon (CPF) keresztül nagymértékű öngondoskodást tett kötelezővé, melynek terhére színvonalas nyugdíjrendszert, egészségügyet és oktatást vehetnek igénybe a szingapúriak. A CPF ugyanis egyszerre nyugdíjalap, az állami lakásépítések és infrastrukturális fejlesztések finanszírozója, védvonal a gazdaság ciklikussága ellen, és egy sajátos módszer az oktatás és egészségügy privatizációjára. „Tudatosan nem jóléti államot, hanem öngondoskodási modellt képvisel a szingapúri politikai vezetés” – írja Magasházi, aki könyvében részletesen is bemutatja a CPF működését.

Ami azonban igazán fontos lecke mindenkinek, aki Szingapúrtól tanulni akar, az a közigazgatás. Magasházi Anikó rámutat: nem a helyes iparpolitikát nehéz kitalálni, hanem a bürokráciát nehéz felépíteni, amely azt majd megvalósítja. Szingapúrban épp emiatt óriási energiákat fektettek a közigazgatásba, melynek következtében

a városállamban gyakorlatilag nincs korrupció,

rendkívül jó a köztisztviselők bérezése, és a pálya annyira népszerű, hogy a szingapúri hazai magánszektornak alig van kiből válogatnia.

Szingapúr nappal

 

S van még egy mindennél fontosabb szempont is: az oktatás, amely Szingapúrban valóban a gazdaság szolgálóleánya, és amelynek köszönhetően az ország akkor sem veszítette el versenyképességét, amikor az alacsony képzettségű munkaerő bérköltségeiben már nem tudott a szomszédos országokkal versenyezni.

„Míg az oktatás struktúrája szinte valamennyi országban lassan és utólag igazodik a munkaerőigények változásához, Szingapúrban erre is a tudatos előzetes tervezés a jellemző. Az egész rendszer gazdaságcentrikus, a cél az, hogy az ösztönözni kívánt új iparágak számára rögtön álljon rendelkezésre képzett munkaerő, míg a hanyatló ágazatokra ne legyen túlképzés, ne vesztegessenek el erőforrásokat” – jellemzi a szingapúri oktatási rendszer legfontosabb innovációját Magasházi Anikó. 

Számtalan apró okosságot is felvillant a szingapúri oktatásirányítás gyakorlatából. A közeli iskolákat tömörítő iskolaklaszterek vezetője a legsikeresebb iskolaigazgató, aki mentorálja is a többi iskolát.

Működik az iskolai teljesítmény szerinti szegregáció tízéves kortól kezdve,

amely minden különböző teljesítőképességű csoportot külön rájuk szabott tanterv szerint oktat, a tanórák 10-20 százalékában pedig a többi csoporttal való együttműködésre tanít meg. A rugalmas középiskolai tanterv nagyfokú szabadságot enged a diákoknak órarendjük összeállításában.

Fontosak a gazdaság fejlesztendő területeire célzott, nagyvonalú kutatói, vezetői, szakértői ösztöndíjak is, melyek az elmúlt 15 évben több mint egymillió magasan képzett embert vonzottak Szingapúrba. a kötelezően kétnyelvű oktatás a diák anyanyelvén (kínai, maláj vagy tamil) és angolul zajlik. A tanárok magas fizetését, folyamatos teljesítményértékelését és színvonalas képzését se felejtsük, melynek következtében rendkívül nehéz a tanárképző szakokra bekerülni. Rengeteg felsőoktatási együttműködés zajlik a világ vezető egyetemeivel. Így például a Szingapúri Menedzsment Egyetem megalapításakor a Pennsylvaniai Egyetem Wharton Schooljából érkezett rektor, a műszaki egyetemre pedig az amerikai MIT-ról; a kínai Csöcsiang Egyetemmel közös tantervfejlesztés zajlik, a londoni Imperial College pedig az orvosképzésben segít.

Ez a rendszer nem csak a gazdaságfejlesztésben segít, de a békés együttélést is elősegíti.

Magasházi találóan írja le, milyen szerepet tölt be a szingapúri gazdaságban a három államalkotó etnikum: a kínaiak fegyelmezett, magasan képzett vállalati vezetők, az indiaiak kockázatvállalásra hajlandó vállalkozók a startupok világában, a malájok pedig, akiknek felzárkóztatásában rengeteget segített az iskolai teljesítmény alapján szegregáló, célzottan fejlesztő oktatási rendszer, a jó munkamorálú, optimista munkaerőt adják.

A szingapúri rendszer persze nem másolható, ahogy a finn, a lengyel vagy a kínai sem, és nem mentes a maga árnyoldalaitól, legyenek azok minden sarkon elhelyezett térfigyelő kamerák, vagy az elégtelen humán tudás – de kiváló inspirációul szolgálhat egy olyan országban, melynek népe hajdanán gond nélkül elhitte, hogy nyithat majd kávézót Bécsben, és azóta sem érti, miért nem belga bért kap.

Magasházi leírja a szingapúri receptet: célzott, komoly állami beavatkozással zajló gazdaságfejlesztés, melyben az állam utat mutat a magánszférának; a legjobbakat alkalmazó, kiválóan fizető, hatékony és korrupciómentes közigazgatás, amely az állami célokat hibátlanul valósítja meg; és átgondolt, az országra szabott oktatási rendszer, amely nélkül bizony a fű se nő, sem Szingapúrban, sem nálunk.

 

Magasházi Anikó: Singapore Globally Entangled. Lessons for Central Europe? Institute of Advanced Studies, Kőszeg, 2021

Összesen 82 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Mi a sikerének titka?
Ugyanolyan többnemzetiségű mint a történelmi Magyarország volt, csak Szingapúrt békén hagyták.

Te érted, hogy miről beszélsz?
A történelmi Magyarország nem volt nemzetállam. Köszönhetően a törökdúlás holokausztjának, amikor a magyar népesség 4,5 millióról 1,5 millióra csökkent.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés