A nemzeti minimumról augusztus 20-a után

Mögöttünk áll egy újabb, politikailag kivéreztetett ünnep, egy újabb augusztus 20-a. Aki abban a reményben kelt fel pénteken, hogy végre találhatunk egy olyan közös eseményt, ami nemzeti konszenzust jelenthet, az kellemetlenül józanodhatott ki. Megtapasztalhatta a központi ünnepséget érintő, rosszízű kritikákon túl a Szent István örökségét politikai haszonszerzés céljára kisajátító ellenzéki megnyilvánulásokat sorát is.

Pedig augusztus 20-a tényleg lehetne egy olyan ünnep, amit mindenki, világlátástól függetlenül magáénak érezhet. A magyar államiság ünnepe; és bár a nemzeti összetartozásnak számos identitásforrása volt az elmúlt 1100 évben, mégis lényege, hogy az értékközösségünk erősebb, mint az, ami szétválaszt. Már amennyiben hajlandóak vagyunk ezt észrevenni, és

Hogy mire is gondolok?

A kulturális teljesítmények kisajátíthatatlanságára, arra, hogy Kertész Imre mellett ott a helye a csonkítatlan Jókainak éppúgy, mint az épp most kitüntetett Nagy Feró által gyönyörűen tolmácsolt Dsida Jenőnek. Hogy a kulturális mérce minőséget jelent elsősorban, nem pedig politikai elfogultságot. Hogy a nemzeti érzést, a közösségi szemléletet tükröző műveknek ugyanúgy ott a helye a kánonban, mint a posztmodern magyar irodalomnak. Aki szerint a Harmonia Caelestis nem helyezhető egy polcra a Házmestersiratóval, valamit nagyon nem ért. (Ahogy az sem, aki Lázárt lúgozná ki a gyermekirodalomból.)

Közös alapot jelenthet a kiemelkedő magyar sikerek nyomán felfakadó nemzeti önérzet és jogos büszkeség. Csipes Tamara, Szilágyi Áron (interjúnk itt), a Lőrincz fivérek vagy a magyar vízipólósok világraszóló eredményeinek örülni nem az olimpia fetisizálását jelenti, és nem is az élsport abszolutizálásáról szól. Hanem arról, hogy hazánk lányainak és fiainak teljesítményére büszkék lehetünk magyarként, és az ő kitartásuk példaként állítható az új nemzedék elé. És legyen már az is a közmegegyezés része, hogy az elmúlt harminc év legjobb fociválogatottjának tiszta szívből örülhessünk. Különösen amiatt, mert a magyar néplélek a futballal együtt rezdül, elég a 2016-os és 2021-es Eb nemzetegyesítő hatásaira gondolni.

Ha már nemzet és egység:

A húszmillió román munkavállaló rémképe szerencsére a múlt ködébe oszlott, de tennivaló a jelenben is akad. A felvidéki magyar oktatás alattomos felőrlése, a kárpátaljai magyarság folyamatos vegzálása, az erdélyi magyar orvosegyetem ügye vagy a Vajdaság kiüresedő falvai a mi gondunk, terhünk felelősségünk is. Amíg olcsó politikai játszmák kereszttüzében áll a határon túli magyarok sorsa, addig nincs nemzeti konszenzus.

Közösnek kellene lennünk a család mint évezredes életközösség támogatásában is. Abban, hogy gyarapodásunk, megerősödésünk és hosszabb távon Kárpát-medencei megmaradásunk fundamentuma a család. Az individualizmus médiából sugárzott kultúrájával szemben továbbra is közösségi lények vagyunk, a nemzet, a lakóközösségünk, a családunk határoz meg minket, és ezeknek a fogódzónak, a kereteknek a megőrzése közös feladatunk.

Így első gondolatra a fentieket lehet megfogalmazni társadalmi minimumként, és ha ezekben közösségünk lehet, akkor talán

Természetesen ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a szemkápráztató tűzijátékban nem csupán az államalapítás ünnepe tükröződött, hanem a covid utáni első közös fellélegzésünk. A szabadság azonban törékeny, és ha már minimum: alap lenne az orvostudományban, az egészségügyi szakembereinkben is hinnünk, amíg nem lesz újra késő.