Kaukázusi keringő

2021. július 22.
A múlt év során átrendeződtek a Kaukázus erőviszonyai: a nyugati szereplők tehetetlennek bizonyultak, Oroszország tovább erősödött, és Törökország ismét beszállt a geopolitikai versenybe. Közben a karabahi háborút gyakorlatilag elvesztő Nikol Pasinján örmény miniszterelnök visszatért a hatalomba.

Wagner Péter írása a Mandiner hetilapban.

2020. szeptember 27-én a nemzetközi közvélemény a kaukázusi háború híreire ébredt. Az események súlya kevesekben tudatosult, hiszen tűzpárbajok, lövöldözések korábban is rendszeresen előfordultak. A térségben a Szovjetunió felbomlása után a rendezetlen területi és etnikai ellentétek miatt bizonytalan státuszú területek maradtak hátra.

Az Azerbajdzsáni Szovjet Szocialista Köztársaságon belül elhelyezkedő, főként örmények lakta Hegyi-karabahi Autonóm Terület is szeretett volna kiválni, ezért 1992 és 1994 között egyfajta „függetlenségi háborút” folytatott. Baku tehetetlennek bizonyult, hiába volt számbeli fölényben. A belső viszályok, a hadsereg hiánya, valamint a karabahiak felkészültsége és a szomszédos Örményország támogatása elég volt ahhoz, hogy Hegyi-Karabah lényegében elszakadjon Azerbajdzsántól. A karabahi örmények katonai fölényét mutatja, hogy az autonóm körzetet körülvevő hét, főként azeriek lakta járást is elfoglaltak. A háború mindkét oldalon etnikai tisztogatással is járt. Az említett azeri járásokból 750 ezer embert űztek el, Örményországból még a Szovjetunió felbomlása előtt több mint 200 ezret, Azerbajdzsánból pedig mintegy 360 ezret. Mindkét oldalon voltak civilekkel szembeni mészárlások, pogromok.

Karabahi híd  2020 novemberében. <br> Fotó: Shutterstock

Háború és propaganda
A 2020. őszi események az első napokban a megszokott forgatókönyvet követték, az azeri hadsereg támadott, az örmények védekeztek, és a felvételeken jobbára a támadók tankjainak, harcjárműveinek megsemmisítését lehetett látni. A földrajz a védők mellett szólt: a jól belátható, sík vidéken az első világháborúra emlékeztető, mélyen tagolt, aknamezőkkel, harckocsiárkokkal és szögesdróttal támogatott lövészárkok húzódtak. Mindkét oldal főként a jól ismert szovjet-orosz haditechnikát használta, legyen szó légierőről, tüzérségi vagy szárazföldi eszközökről.

Bár a 2016-os négynapos háború már ráirányította a figyelmet a dróntechnológia megjelenésére, a mostani összecsapások elején kevés jelentőséget tulajdonítottak neki a szakértők. A sajtóból követhető volt, hogy Baku szorosan együttműködik Tel-Avivval, izraeli felderítő és öngyilkos drónok már öt évvel korábban is megjelentek, de az első napokban még semmi jele nem volt a fordulatnak, a sajtó leginkább a Törökország által „importált” szíriai zsoldosok azeri jelenlétét próbálta értelmezni.

A virtuális térben pedig kőkeményen zajlott a propaganda­háború. A saját veszteségeket mindkét oldal minimalizálta, s közben részletesen beszámolt a másik áldozatairól. Minden egyes azeri állítás azonnali örmény cáfolatot vont maga után, és fordítva.

A nemzetközi diplomácia csúcssebességre kapcsolt, nagyrészt persze hiába. Az 1994-es tűzszünet óta az Európai Együttműködési és Biztonsági Szervezet (EBESZ) úgynevezett minszki csoportja látta el a közvetítői, békéltetői feladatokat. A francia, amerikai és orosz részvételű csoport az elmúlt két évtizedben számos javaslatot kidolgozott: a 2007-es madridi elvek kompromisszumot jelenthettek volna, de a nyerő helyzetben levő Örményország elutasította. A minszki csoport nagykövetei tavaly is egyeztetéseket kezdtek, ám itt már kiütköztek a nagyhatalmi érdekek. Az amerikaiak aktivitása minimális volt, az elnökválasztási kampány finise egyébként is lekötötte a Trump-adminisztrációt, a francia vezetés egyöntetűen örménypárti volt, egyedül a moszkvai diplomáciának volt meg a szándéka és az eszközei a hatékony kommunikációhoz.

A nyugati közvélemény nagyrészt az örmények pártjára helyezkedett, Azerbajdzsán mégiscsak rossz hírű diktatúrának számított, amely a szénhidrogén-vagyonon gazdagodott meg hirtelen. Sokan a keresztény–muszlim vagy a kisebbség­–többség ellentétpár okán rokonszenveztek a védőkkel.

Nagyobb felbontásért kattintson jobb egérgombbal a képre, majd válassza a „Kép megnyitása új lapon” opciót!

Drónok harca
Talán az első hét után kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy valami nagy változás kezdődik az elmúlt évtizedek helyben járása után. Az azeri támadások az iráni határ közelében levő déli fronton értek el átütő eredményeket. Az ott kialakult résen megindulhattak azok a konvencionális erők, amelyek folyamatosan felgöngyölítették a szervezett védekezésre már képtelen örmény védőket.

Ebben az időszakban vált nyilvánvalóvá a török drónok átütő szerepe. A meglepetést az okozta, hogy a Bayraktar TB2 típusú eszközök rendszeresítése ismeretlen volt a szaksajtó előtt. A török drónok először a légvédelmet iktatták ki, majd nekiláttak a védők nehézfegyverzetének pusztításához. Nyílt források alapján végzett számítások szerint a Bayraktarok mintegy ötszáz harceszközt semmisítettek meg, a saját veszteség pedig csak két egység volt. A pusztítást ráadásul jól tudta vizualizálni az azeri oldal. A levegőből indított támadások éjjel-nappal folytak, egy idő után már néhány fős katonai csoportosulásokat is célba véve. A török drónok váratlan megjelenése és látványos hatékonysága demoralizálta az ellenséges erőket. Mindez, kiegészülve a covidjárvány hatásával, valamint az örmény utánpótlási zavarokkal súlyosan legyengítette a védők harci értékét.

Az azeri haderő október végére az Iránnal határos, korábban Azerbajdzsánhoz tartozó járásokban jelentős sikereket ért el. A támadás iránya ezt követően északnak fordult, a laçıni korridor felé. Ez a mintegy hatvan kilométeres útszakasz köti össze Hegyi-Karabahot és Örményországot. A cél egyértelmű volt: ha ez a kapcsolat azeri kézre kerül, a karabahi védelem ellehetetlenül. Ennek megfelelően az örmények jelentősen megerősítették az útszakaszt, az azeri hadsereg jelentős veszteségeket szenvedett. Baku válasza egy megkerülő manőver volt, amely során különleges műveleti erők november 8-án megjelentek a laçıni korridor és a karabahi főváros, Sztepanakert (azeriül Xankəndi) között fekvő Şuşa (örményül Susi) városnál. Az egykor főként azeriek lakta település pár kilométerre van Sztepanakerttől, ráadásul magasabban fekszik, kiválóan belőhető onnan a karabahi védők központja.

A háború geopolitikailag is átrendezte az erőviszonyokat a Dél-Kaukázusban”

A megegyezést addig elutasító örmények kész helyzetbe kerültek: a hadsereg romokban hevert, a belpolitikai feszültség a tetőfokára hágott, Örményországban tömegek követelték a Nikol Pasinján vezette kormány lemondását. Talán az sem véletlen, hogy Şuşa elfoglalását követően felgyorsultak az orosz közvetítéssel zajló tárgyalások, és november 10-én – örmény oldalról kapitulációval felérő módon – életbe lépett a tűzszünet. A negyvennégy napig tartó háború nemcsak területileg, hanem geopolitikailag is átrendezte az erőviszonyokat a Dél-Kaukázusban.

Orosz békefenntartók Hegyi-Karabahban. <br> Fotó: Shutterstock

Orosz–török adok-kapok
Moszkva a megelőző évtizedekben kettős szerepet játszott. Egyfelől Jereván legfontosabb politikai és gazdasági partnereként szavatolta az ország biztonságát. Örményország tagja a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének és az orosz gazdasági integrációt szavatoló Eurázsiai Gazdasági Uniónak is. Orosz katonai bázisok működnek Örményország területén, és az ország az elmúlt évtizedekben kedvezményesen vásárolhatott orosz fegyvereket. Moszkva közben világpiaci áron az azeri haderő legfőbb beszállítója is volt.

Baku sokáig erősen függött gazdaságilag Oroszországtól a még a szovjet időszakból megörökölt olaj- és földgáz­-vezeték miatt. A 2000-es évek közepétől – részben amerikai támogatással – alternatív vezetékrendszert kezdett kiépíteni Törökország felé, amely most már önálló kijutást biztosít a világpiacra. Ez a fejlesztés, valamint a szénhidrogénárak világpiaci növekedése döntőnek bizonyult az azeri–örmény fegyverkezési versenyben. A 2000-es évek elején Baku dupla annyit fordított védelmi kiadásokra, mint riválisa, a 2010-es évek második felében pedig már négy-ötszörös volt a különbség. A török–azeri viszony a történelmi, nyelvi és kulturális kapcsolatok keretén túl is erősödni kezdett, katonai oldalon új lendületet adott neki az egyre ambiciózusabbá váró ankarai külpolitika.

A háború alatt az örmény közvélemény nagy reményeket fűzött az orosz katonai garanciához, ám Moszkva joggal mondhatta, hogy a biztosíték csak egy Örményország területét érő támadás esetén aktiválhatók. Ez azonban a tavalyi konfliktus idején sem értetődött magától. A 2020 nyarától zajló közös azeri–török hadgyakorlatok részeként egy századnyi török F-16-os vadászbombázó állomásozott Azerbajdzsánban, és valahogy a gyakorlatok vége után, de még a háború idején is ott maradt az országban, egyfajta biztosítékot jelentve.

A török jelenlét mértéke csak a háború alatt derült ki. Az említett Bayraktar drónok ilyen szintű alkalmazása elképzelhetetlen lett volna török segítség nélkül. Bár Baku folyamatosan tagadta ennek létét, a korábban Szíriában és Líbiában tapasztalt török katonai sikerek, a török katonai vezetés felbukkanása Bakuban vagy a közvetlen Tripoli–Baku légi szállítások arra utalhatnak, hogy Ankara jelentős szerepet játszott. Azerbajdzsán győzelme ennélfog­va Törökország geopolitikai pozícióját is jelentősen növeli a Dél-Kaukázusban.

Ankarának immár szárazföldi kapcsolata lesz Azerbajdzsán központi területeivel”

A november 10-ei azeri–­örmény megállapodás után azeri területen közös orosz–török tűzszüneti ellenőrző központ is létrejött. Az Örményország és Irán közé ékelődött, kis részben Török­országgal is határos azeri exklávé, Nahicseván (Naxçıvan) felé létrejövő közlekedési korridor pedig azt is jelenti, hogy Ankarának immár szárazföldi kapcsolata lesz Azerbajdzsán központi területeivel, és azon keresztül megnyílhat a közvetlen tengeri út a török külpolitika másik célterülete, Közép-Ázsia felé is.

İlham Əliyev azeri elnök meglátogatja Şuşa várost. <br> Fotó: Reuters / Azerbaijani President Press Office / TASS

Moszkva szintén jelentős diplomáciai sikert könyvelhet el a fegyveres konfliktus lezárásával. Bár a háború hetei alatt úgy tűnhetett, hogy az azeri–török sikerek hátrányos helyzetbe hozzák egyensúlyozó politikája miatt, a megállapodás mégiscsak azt mutatta, hogy Oroszország továbbra is megkerülhetetlen térségbeli szereplő. A tűzszüneti megállapodás tető alá hozása és tartalma egyben apró revansot is jelent a nyugati partnerekkel szemben. Az EBESZ minszki csoportja egy nemzetközi békefenntartókat és nagyhatalmi garanciákat felvonultató multilaterális békemegállapodást szeretett volna kieszközölni. A helyette mindig csak informálisan felvetett, Szergej Lavrov orosz külügyminiszter által javasolt terv viszont orosz megoldást javasolt volna: a hét azeri járás visszaszolgáltatását, de az örmény többségű karabahi területek megtartását és a nyugalom szavatolását orosz békefenntartókkal. Micsoda meglepetés: a 2020. novemberi 10-ei tűzszüneti megállapodás éppen erre hasonlít.

Az orosz pozíciókat természetesen katonai – békefenntartói – jelenlét is erősíti. A Szovjetunió felbomlásakor kialakult befagyott konfliktusok közül a karabahi volt az egyetlen, ahol nem állomásozott orosz haderő, most ez is valóra vált. A majd kétezer katona jelenléte egyelőre csak öt évre szól, de a szerepe megkerülhetetlen. A karabahi területekre továbbra is csak a laçıni korridoron keresztül lehet bejutni szárazföldön, az pedig az orosz békefenntartók ellenőrzése alatt van.

Az orosz pozíciókat a katonai jelenlét is erősíti”

A fegyveres összetűzést lezáró eseményeket persze nem lehet csak orosz–azeri vagy török–azeri vonalon elemezni, hiszen a megoldáshoz az évek óta kiegyensúlyozott Moszkva–Ankara-viszony is szükséges volt. A két hatalom először Szíria kapcsán került ütközőpályára, ám ezt idővel kezelni tudták Recep Tayyip Erdoğan látványos bocsánatkérését követően. A Dél-Kaukázus a harmadik olyan konfliktus­zóna, ahol a két fél sikeresen menedzseli ellentétes érdekeit, és a közös érdekszférák ellenére is megtalálja a saját érdekek érvényesítésének módját.

Török drónok a világ élvonalában
A pilóta nélküli modern repülőeszközök fejlesztése a kilencvenes évek elejére nyúlik csak vissza, az első felfegyverzett darabokat a CIA alkalmazta a 2001-ben indított afganisztáni háborúban. A piacot amerikai és izraeli cégek uralták sokáig, az utóbbi években jelentek meg kínai és orosz típusok is. A Bayraktar TB2-es típus fejlesztése a 2010-es évek elején kezdődött számos nyugati részegység átvételével. 2014-ben szállt fel először, és Ankara szinte azonnal alkalmazni is kezdte elsősorban a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) terroristái ellen, 2018-tól Szíriában, 2019-től Líbiában. A drón képességei, valamint a hozzá fejlesztett, szintén saját gyártású rakéták és ejtőlőszerek révén Törökország hamarosan felzárkózott a világ vezető gyártóihoz. A típus sikerét mutatja, hogy az utóbbi fél évben megnőtt az érdeklődők száma, tágabb régiónkból Bulgária, Szerbia, Albánia, Lengyelország és Lettország jelezte igényét, és Magyarországot is hírbe hozták, a szomszédos Ukrajna pedig már rendszeresítette. A NATO-ban és az USA szövetségeseinek körében azért is népszerű a Bayraktar TB2, mert felderítő és csapásmérő képességgel bír, mint az amerikai rendszerek, amelyeket Washington nem volt hajlandó eladni a legtöbb partnerének.

Orosz–örmény kapcsolati konfliktus
A háború napjai alatt az orosz „tétlenség” örmény oldalról súlyos hitelességi prolémát okozott. Egyes magyarázatok ezt arra vezették vissza, hogy egyfajta megleckéztetésnek lehetünk tanúi Moszkva részéről, mivel Nikol Pasinján bársonyos forradalom, tömegtüntetések és demokratikus választás révén került hatalomra. E logika szerint tehát Moszkva érdekelt volt az örmény vereségben, hogy ennek következményeként a Pasinján-kormány legitimitása meggyengüljön, és egy oroszbarát kormány kerüljön hatalomra. Az élet másként alakult: a kormány lemondott, de a júniusi előre hozott választáson ismét Nikol Pasinjánt választották meg, mindenféle orosz beavatkozástól mentesen.

A szerző a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója.

Nyitóképen: Kiállított örmény rakéta maradványa Bakuban. Fotó: Reuters / Edward Crawford / SOPA Images / Sipa USA 

Összesen 14 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Azért ez az oroszoknak is rengeteg pénzébe került, és az amerikaiaknak pont az efféle kivéreztetés az érdekük.

Egyébként a cikk nagyon jó, még nem láttam a magyarországi sajtóban ilyen részletes elemzést, lényegében mind elment valamilyen aktuálpolitikai irányba, ami engem pont nem érdekel (ha politikáról akarok olvasni, köszönöm, megtalálom magamtól is)
Lehetne még több ilyen saját elemzés a Mandineren, mert ismétlem magam, hiánypótló.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés