A pangás kora

III. évfolyam 29. szám | Első karakter
2021. július 22.

Leimeiszter Barnabás

„Mindig minden rosszul ment” – mondta egyszer Jacques Bainville, a huszadik század ragyogó francia monarchista történésze, egy csapásra elintézve ezzel mind az utópista vágyálmok dédelgetőit, mind az apokaliptikus dohogókat. Fontos, realista megállapítás ez, belekötni nagyon nem lehet. Más kérdés, hogy miközben a jelen mindig is reális, szóval elviselhetetlen volt, az ember azért jócskán lógott a mesék tején, szívébe volt vésve a történelmi dramaturgia – hogy az aranykorba vágyott vissza, vagy a happy endet várta, tulajdonképpen mindegy is. Volt egy távlata, ami nekünk nincs – és talán ebben rejlik a mi világunk igazi újszerűsége. Más a realizmus, és más (vagy több) a pangás, a jelen minden életerőt és teremtő energiát ellankasztó lapályossága. A múltban nem „hisz” senki egy maroknyi konzervatív értelmiségin kívül, és azok se tudják, mit és hogyan képviseljenek a mai mindennapokhoz képest. JAmi nálunk a tágabb lakosság körében reflektálatlanul, agyalapi szinten ebbe az irányba mutat (jórészt különféle boomernosztalgiák, az endékás csajok, az utasellátós kaják meg Kazal László kabarétréfáinak visszasírása), az szóra sem érdemes. És nem ad távlatot a mára minden józan mértéken túlnövő kulturális retróipar sem: értéktételező „visszafordulás” benne semmi, annál meghatározóbb az általános szellemtelenség és kreativitáshiány, a bejáratott formákon való parazitáskodás.

A politika az alapérzés függvénye, és nem fordítva”

Ami a jövőt illeti, ott még kiábrándítóbb – és kiábrándultabb – a helyzet. Feltűnő, hogy még a névleg a progresszió pártján állók sem képesek semmiféle pozitív jövőképet felfesteni.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés