Kérem, én egy transzsvájci transznyugdíjas vagyok!

„Bár a kapott időpont szerint már be kellett volna engedjék, zord, marcona biztonsági őrök álltak vele szemben. Nemigen tudta ezt mire vélni. Teljességgel bizonyos volt ugyanis benne, hogy Svájc nemcsak az ígéret földje számára, de egyszersmind Magyarországon az ujját felelősségteljesen felemelő nyugati progresszió központja is. Így hát egykedvűen, méla életuntsággal szemlélte, ahogy a nagykövetség bejáratánál az előbb említett, napszemüveges urak nem sok esélyét adták annak, hogy mosolyukkal tüntetnék ki, őt, Pétert, a nagyszerűt.

Végre aztán sikerült bejutnia. Értetlenül szemlélték ugyan a követségi alkalmazottak, hogy mit szeretne náluk egy magyar állampolgár, aki nem jelezte, hogy svájci felmenőkkel vagy korábbi munkaviszonnyal rendelkezne, de udvarias népség ez. Milyen lehetne egy olyan nemzet, amely legutóbb fenyegető veszéllyel Morgartenben nézett szembe. Annak meg idestova több mint 700 éve. Ha valaki ellátogat a Zürichben található nagy, nemzeti múzeumba, akkor is csak jobbára bábuk által prezentált divatbemutatóval találkozhat. Az egyiken 14. századi gúnya, a másikon az 1700-as évekből származó bekecs.

Szörnyen szórakoztató.

Péter és Dieter

Péterünket az őt fogadó követségi munkatárs meglepetten mérte végig, miután értesült arról, hogy Péternek nemigen lenne keresnivalója az irodájában. Tüchtig, élére állított papírokkal teli íróasztalán – nevezzük Dieternek az urat – minden Péterről elérhető információt kihelyezett. Azért ahogy illik, Dieter illendően köszöntötte a szobába lépő Pétert, majd hellyel kínálta, kényelembe helyezte magát és félig-meddig tettetett érdeklődéssel kérdezte, miben lehet Péter segítségére.”