Húsz évet töltöttem Yoko Onóval – Havadtőy Sámuel a Mandinernek

2021. július 1.
Az installációm tulajdonképpen bevezető a Szent István­ teremhez. Libabőrös lettem, amikor felkértek erre a mun­kára – mondja a lakberendezőből lett világhírű festőművész. Interjúnk.

Sal Endre interjúja a Mandiner hetilapban.

A második világháború után a szülei emigráltak, és meg sem álltak Londonig. Együtt mentek? 
Nem ismerték egymást, Angliában találkoztak először. Anyám tizennyolc éves volt ekkor, cselédként kezdett dolgozni, véletlenül találkoztak apámmal. A két bátyám és én már Londonban születtünk.

Aztán 1956 nyarán, néhány hónappal a forradalom kitörése előtt hazatért a család. Miért jöttek vissza a kommunista diktatúrába?
Senki nem értette. Apámnak honvágya volt, nem tudott beilleszkedni. A londoni magyar nagykövetség is agitálta az emigráns magyarokat, hogy inkább menjenek haza. Tették mindezt azért, hogy bebizonyítsák, a kommunizmus sikertörténet. Anyám maradt volna, nekünk, gyerekeknek persze nem volt beleszólásunk, s végül hazajöttünk. 

Megviselte?
Belecsöppentünk a forradalomba. Négyéves voltam, de emlékszem rá, hogy a szomszédunkban lakó Szabó néni engem kért meg, hogy kísérjem el a rétre, mert a kecskéjét kereste. Később tudtam meg, félt, hogy az orosz katonák megerőszakolják. Elkísértem, nem akarták megerőszakolni, a kecskét viszont megették. 

Fotó: Mátrai Dávid

Ön aztán 1971-ben, tizenkilenc évesen elhagyta Magyarországot. Addig mit csinált?
Szenvedtem. Nem éreztem jól magam, több okból sem. A szüleim itthon elváltak, anyám nevelt minket nyomorúságos körülmények között, ráadásul megbélyegzetten éltünk, mi voltunk az angol uraságok, pedig semmink nem volt. Minden álmom az volt, hogy visszamehessek Londonba. Valaki ajánlott egy ügyvédet, aki azt mondta, mivel Angliában születtem, ha lemondok a magyar állampolgárságomról, akkor elhagyhatom az országot. Persze nem így volt. A Sportszállóban dolgoztam pincérként, ott is bepróbálkoztam az igazgatónál – aki párttitkár is volt –, hogy segítsen. Végül is rendes volt, azt mondta: „Ha azt írom a pártházba, hogy engedjétek elmenni a fiút, mert rendes ember, akkor biztos nem teszik meg; ha azt írom, engedjétek el, mert megbízhatatlan, akkor pedig milyen ember vagyok?” Aztán megint felcsillant a remény, ugyanis pont a Sportszállóban laktak azok az angol gyerekek, akikkel a legendás A Pál utcai fiúk című filmet forgatták. Megismerkedtem velük, és elmondtam nekik, hogy én is angol vagyok. Először furcsán néztek rám, később aztán a budapesti brit nagykövethez is eljutottam a segítségükkel. És csodák csodája, megkaptam az angol útlevelet. De semmit nem értem el vele. Ahhoz ugyanis, hogy kiengedjenek a határon, kellett volna belépővízum, az pedig nekem nem volt. Ha nincs belépés, nincs kilépés. Ördögi kör. 

Aztán mégis lelépett.
Egy ismerősömnek köszönhetően kaptam egy papírt a Belügyminisztériumból, hogy Jugoszlávián keresztül mehetek nyaralni Bulgáriába. Útnak indultam, Belgrádban leszálltam a vonatról, majd elindultam Olaszország felé. 

Egyenesen Londonba ment?
Ahogy tudtam. Kezdetben egy francia tábornoknál voltam lakáj, cseléd, szakács, ő volt amúgy a Concorde légitársaság londoni vezetője. Öt évvel később már nem cseléd voltam a Concorde egyik fejesénél, hanem utas a repülőgépen, de ehhez azért még kellett egy s más. Elmentem pincérnek, így találkoztam egyszer egy angol lakberendezővel, aki New Yorkban élt. Összebarátkoztunk, és egy alkalommal azt találta mondani, hogy ha van kedvem, menjek át New Yorkba.

Fotó: Mátrai Dávid

Volt kedve…
Hogyne. Kezdetben az ő kiállítótermében dolgoztam segédmunkásként, aztán szép lassan odáig jutottam, hogy 1976-ban megnyitottam a saját kis lakberendezési üzletemet. 

Milyen volt a vendégköre?
A legrosszabb. Akik hozzám jártak, azoknak nem volt pénzük. Rájöttem, hogy valami pluszt kellene adnom, ami megkülönböztet mástól. Ez volt a csipke. 

A csipke?
Igen. Bennünk, magyarokban a csipke mély nyomokat hagyott. Sokáig minden otthonban ott volt a csipketerítő a televízión vagy az asztalon. A csipke – bármennyire utálatosnak tűnt is számomra gyerekként – a magyar lélek része. Nem mellékesen az elmúlást is jelzi, hiszen régen a nyitott koporsós temetéseknél halotti lepelként használták. Lakberendezőként izgalmas volt, hogy mire jutok vele. Vettem párnákat, bevontam csipkével, majd átfestettem különböző színekre, és ledobtam a bolt ágyaira. Olcsó volt, tetszett az embereknek, rengeteg fogyott belőle. Ugyanígy voltam a festményekkel is. A jegyzett művészek képei drágák voltak, ezért mivel tudtam festeni, festettem olyan képeket, amelyek jól mutathatnak a nappaliban. Szignónak az Ő betűt írtam, ami ugye nincs az angolban, de senki nem jött rá, hogy én vagyok. Azt mondtam a kuncsaftoknak, találtam néhány képet, jól nézhetne ki a nappaliban, és csak kétszáz dollár. Vitték, mint a cukrot.

És aztán elkövetkezett 1977 és a sorsfordító nap, amikor John Lennon és Yoko Ono belépett a kis üzletébe.
Nem tudtam, hogy ők azok. Még az előző főnököm megtanította, bárki jön is be, a cipőjét nézzem meg, mert ha gazdag, a ruházata bármennyire snassz is, a cipője rendben lesz. Bejöttek, én épp az asszisztensemmel beszélgettem, ránéztem a cipőjükre, mivel nem utalt gazdagságra, beszélgettem tovább. Aztán egyszer csak az asszisztensem a fülemhez hajolt, és azt súgta: Samu, itt van John Lennon és Yoko Ono!

Fotó: Mátrai Dávid

Mit tett?
Amit minden élelmes lakberendező tett volna. Hozzájuk léptem, és megkérdeztem, miben segíthetek.

Miért jöttek be önhöz? Már korábban tisztáztuk, az üzlete nem számított menőnek New Yorkban.
A kirakatban megláttak két széket. Az ókori Egyiptomot idézték meg a stílusukkal, amúgy Olaszországban készültek. Kiderült, hogy Yoko gyűjti ezt a stílust. Megvették, én meg egyből felajánlottam, hogy örömmel elviszem a címükre. Tettem mindezt azért, mert ha egy élelmes lakberendező bejut egy lakásba, onnan nem lehet kitenni többé.

Hol laktak akkor?
A Dakota-házban, New York egyik kultikus épületében. Elvittem a székeket, aztán mondtam, tudok egy íróasztalt is hozzájuk. Tetszett nekik az ötlet, majd John félrehívott, és kérte, segítsek Yokónak berendezni az irodáját, mert két éve próbálkozik vele, de nem jut egyről a kettőre. Így kezdődött, hetekkel később pedig már öt lakásuk és házuk lakberendezésén dolgoztam.

Milyen volt a viszonya Lennonnal?
A lakberendezés előnye és hátránya is sokszor, hogy az ember szinte összeköltözik a klienssel. Mindent tudnia kell róla. Most is így történt, napi szinten megfordultam náluk. De hogy a kérdésre is válaszoljak: egyre elmélyültebb. 

Fotó: Mátrai Dávid

Ha a lakberendezést nézzük, milyen kuncsaftok voltak?
Olyanok, mint az életben, de erre csak később jöttem rá. Yoko tudta, mit akar, de nem tudta, hogyan, John tudta, hogyan, csak azt nem, hogy mit. Nem túl jó kombináció egyik sem. Sok időt töltöttem náluk, talán hatottam is rájuk. 1978 karácsonya előtt például kitaláltam, hogy a Dakotában a mellettük lévő üres lakásban – amit szintén ők béreltek ki – rendezek egy megható karácsonyt nekik. Előbb Johnnak súgtam oda, hogy Yoko karácsonyi ajándékokat vásárol neked, jó lenne, ha te is így tennél, majd Yokónak súgtam meg ugyanezt. A végén hatalmas karácsonyuk lett, rengeteg ajándékkal. John egyébként – úgy érzem – nagyon kedvelt engem. Részben, mert elmeséltem neki, hogy Angliában születtem, mint ő. Aztán azt is, hogy vagy nyolcszor megnéztem az A Hard Day’s Night című filmet, s azt látva erősödött meg bennem, hogy megszököm Magyarországról. 

Lennon melyik korszakát élte akkoriban?
A hálószobásat. 1977-et írtunk, Sean, a kisfiuk akkor volt kétéves. John vissza­vonultan élt: faltól falig. Sokszor előfordult, hogy amikor náluk voltam, leült a fehér zongorához, és játszani kezdett. Olykor úgy, hogy csak én voltam ott. Szóval összebarátkoztunk. Nemegyszer megtörtént, hogy épp dolgoztam, amikor jött, hogy Samu, megyünk kávézni, máskor, hogy hagyd a munkát, megyünk sétálni. 

Hogyan emlékszik a napra, amikor megölték John Lennont?
Egy baráti társasággal voltam, egyszer csak bemondta a tévé, hogy mi történt. Az első pillanatokban azt gondoltam, hogy csak reklámfogás az új lemez miatt. Mondtam is magamban: Yoko, ez azért túlzás. Aztán kiderült, nem az… Ott álltam döbbentem, és nem akartam elhinni, hogy megölik azt az embert, aki a béke és a szeretet jelképe. Aztán átrohantam a Dakotába Yokóhoz, és ott is maradtam vele három hétig. Szörnyű volt, feldolgozhatatlan. Ráadásul az emberek annyira érzéketlenek voltak, hogy tíz-húszezren napokon át ott táboroztak a Dakotánál, és bömböltek John dalai, Yoko egy pillanatra sem tudott kikapcsolni. 

Fotó: Mátrai Dávid

Ekkor lettek lelki társak Yokóval?
Már korábban. Johnt 1980 decemberében ölték meg, én pedig már két éve barátságban voltam Yokóval. Egyfajta pótember voltam, ha Johnnak nem volt kedve vagy ideje valamihez. Színházba mentem vele, vagy éppen sétálni. John halála után mélyült el igazán a barátságunk. A következő év nyarától pedig végképp társak lettünk. 

Az ön művészetére mennyire hatott Yoko Ono?
Ő hatott csak igazán. Én egy pincérgyerek voltam, aki a kommunizmusból jött, s bár lakberendezőként festettem is, az nem volt még művészet. Ő mutatta meg nekem a világot, ő vezetett be a művészetbe. 

Yoko az egész életemet átírta, megadta többek között a művészi szabadságot is”

Yoko Onóról sokan azt tartják, hogy a rossz szelleme volt John Lennonnak, jobb lett volna, ha sosem találkoznak. Erről mi a véleménye?
Mivel húsz évet töltöttem Yokóval, van rálátásom. Azt kell mondjam, nála különlegesebb személlyel sosem találkoztam, és így volt vele John is. Az ön által említett vélemény megértéséhez tudni kell, milyen volt a hatvanas évek Amerikája, ahol például színes bőrű nem mehetett étterembe. Tehát ha egy fehér ember megjelent egy nem fehér nővel, az csakis a sátán lehetett. Sajnos sokan így gondolták. Yoko mesélte, hogy egyszer Japánban beszálltak egy taxiba, mentek egy ideig, majd a taxis megállt, kinyitotta az ajtót, és azt mondta: azonnal szállj ki! Mondta mindezt azért, mert egy európai fehér emberrel volt együtt. Yoko az egész életemet átírta, megadta többek között a művészi szabadságot is. Ráébresztett arra, alkossak nyugodtan bármit, ami belőlem jön, azt pedig, hogy jó lett vagy sem, én is el tudom dönteni, attól függetlenül, hogy mások mit mondanak róla. 

Fotó: Mátrai Dávid

A művészetére a csipke mellett a sakk is hatással volt. Az honnan jött?
Amikor John meghalt, Yoko tízezerszámra kapta a leveleket. Volt köztük egy kis boríték, egy saját készítésű kis sakk-készlettel. Mint kiderült, Bobby Fischer, a híres sakkvilágbajnok küldte. A levelében pedig azt javasolta neki, hogy sakkozzon, megnyugtatja majd. Így kezdtünk el sakkozni. Én korábban is tudtam, megtanítottam neki. Naponta általában három játszmát folytattunk. Amikor felbomlott a kapcsolatunk, akkor került elő a művészetemben a sakk. Ez a csodás játék ugyanis arról szól, hogy kiolvasd a másik gondolatait, és kivédd, amit tenni szándékozik. A szerelemben minden fordítva van. Az ember megpróbálja kitalálni, mit szeretne a partnere, s azt igyekszik valóra váltani. Amikor Yokóval elváltak útjaink, rájöttem, vesztettem a mi játszmánkban. Nem láttam eléggé, hogy mit szeretne, mire vágyik. Később volt Moszkvában egy kiállításom, amelyre Borisz Szpasszkij, a híres orosz sakknagymester is eljött, aki korábban Fischerrel vívott világbajnoki döntőt. Beszélgettünk egy játszmáról, s mondtam neki, én úgy elemeztem utólag, hogy a negyvenegy lépésig tartó partiban már a tizenhatodik lépés után kikapott, csak lassította a véget. Azt válaszolta, a harminckilencedik lépésig biztos volt benne, hogy döntetlen lesz. Én is így voltam Yoko szerelmével…

Aztán a sakkal kapcsolatban egy műalkotás is készült, furcsa bábukkal.
Lennon inspirálta. A barátságunk elején az üzletemben látott egy elefántcsontból készült indiai sakktáblát, amelyen a bábuk fele fehér volt, a többi piros. Megkérdezte, le tudnám-e festeni a piros bábukat is fehérre. Természetesen, mondtam, majd adott egy cetlit is egy mondattal, hogy véssem fel a tábla oldalára. Irkafirka volt, a kinget kidnek olvastam, így végül az lett a szöveg, hogy a gyerektől a királynőnek. Átadta Yokónak, majd másnap hívott: Hülye vagy, Samu? Ez meg mi? Nem haragudott, de azért balhézott egyet. 

Áthallásos baki.
Ha arra gondol, hogy Yoko sokkal idősebb volt, mint John, állítom, hogy nem anya-fiú kapcsolat volt az övék, s az én kapcsolatom sem az volt Yokóval, bár tizenkilenc és fél évvel idősebb nálam. Yoko ugyanis mentálisan sokkal fiatalabb volt Lennonnál és nálam is. Nagy gyerek volt akkoriban, aki ártatlan szemekkel nézi a világot, ezért maradt fiatal a lelkében. Sosem befolyásolták a rossz dolgok. 

Visszatérve a művészethez. A nyolcvanas években New York pezsgő kulturális világában találta magát Yoko Ono oldalán. Hogy emlékszik erre az időszakra? 
Csodálatos volt. A Studio 54-ban esténként a legnagyobb kortárs művészek tűntek fel, szinte kötelező volt a megjelenés. Egyvalaki nem tette be a lábát: John. Azt mondta, úgy akar meghalni, hogy ő legyen az egyetlen, aki sosem járt a Studio 54-ban. Mikor már Yokóval éltem, rengeteg művész megfordult nálunk a Dakotában Andy Warholtól kezdve Keith Haringig. Van egy sztorim is ezzel kapcsolatban. 

Fotó: Mátrai Dávid

Hallgatom.
Sean születésnapját ünnepeltük, amikor jött egy ember, s hozott neki egy narancssárga laptopot. Ilyet korábban nem nagyon láttunk. Ott volt Andy Warhol is, meglátta az embert a nappaliban, s egyből mondta, mostanában valaki hívogatja, aki mindenáron laptopot akar adni neki. Ekkor a férfi, aki addig Seannal játszott a szőnyegen, felénk nézett, és megszólalt: „Helló, az én voltam. Steve Jobs vagyok.” 

Az installációm tulajdonképpen bevezető a Szent István-teremhez. Libabőrös lettem, amikor felkértek erre a munkára”

Kedves sztori. Manapság Pesten van lakása, Szentendre felett egy csodás háza. Miért jött haza? 
Amikor megérkeztem New Yorkba, tudatosan kerültem a magyarokat, mert tudtam, ha meghallom a magyar szót, összeesek, megöl a honvágy. Nem akartam úgy járni, mint sok ötvenhatos menekült, aki a nyolcvanas években a New York-i magyar étteremben arról vitatkozott, hogy a Blaha Lujza tér után a Nyugati pályaudvar felé melyik utcánál áll meg először a villamos. Mivel a családom itt maradt, én meg már jöhettem, nem volt kérdés, hogy megteszem.

A beszélgetésünk apropója, hogy önt kérték fel, hogy a Budavári Palota első rekonstruált történelmi szobájához, az augusztus 20-án megnyíló Szent István-teremhez készítsen installációt államalapító királyunk gyermekének szóló intelmeiből. 
Az installációm tulajdonképpen bevezető a Szent István-teremhez. Libabőrös lettem, amikor felkértek erre a munkára! Megtisztelő, örülök, hogy itthon is nyitottak a nemzetközi kortárs művészetre. Az alkotás egy bennem már létező gondolatnak a továbbvitele. A századfordulón a Szent István-terem készítésének folyamata amolyan korabeli Ki mit tud? volt, Hauszmann Alajos a legkiválóbb művészeket kérte fel. Nekem erre is reflektálnom kell, gondoltam, ezért az installáció elkészítése során a legprímább hazai ékszerészeket, bronzöntőket kértem fel a feladatra. Valami olyat szerettem volna készíteni, amiben több ember munkája jelenik meg, mint ahogy a Szent István-teremben is. Szerepet kap a már említett csipke is, de az ajtó lesz a központi elem. Az ajtókat kékre festettem, olyan kékre, amilyet Giotto, a számomra egyik legfontosabb művész is használt. Ő egész templomokat festett ki tulajdonképpen a padlótól a plafonig. Így ennek a kéknek egyfajta szakrális jelentése is van, és visszautal egy nagy művész örökségére. Szent István koronája minden ajtón megjelenik majd, felemelő érzés volt elkészíteni. Érdekes, ha beszélgetek emberekkel a műveimen megjelenő Szent István-intelmekről, egy részük tudja, hogy léteznek, de azt már nem, hogy miről szólnak. Az alkotásom kicsit közelebb hozhatja mindenkihez első királyunk intelmeit, remélhetőleg a látogatók nyitottak lesznek, és talán utánanéznek a jelentésüknek is. 

Még nem is kérdeztem: vannak híres emberek azok között, akik Havadtőy-képeket, -szobrokat vásárolnak?
Vannak. Például Tom Hanks. Mikor legutóbb Magyarországon járt, eljött hozzám Szentendrére is. Vacsoráztunk, aztán ő is tudta, illik valamit vennie…

Megbízást kapott a marokkói királyi családtól
Havadtőy Sámuel lakberendezőként a marokkói királyi családot is ügyfelei között tudhatta. Amikor ugyanis a király New Yorkba látogatott, Havadtőyt kérték fel, hogy rendezze be a rezidenciáját. Előbb a király egyik testvérét, majd a királyt is megismerhette. Nemrégiben pedig Ferenc pápa tiszteletére készített emlékművet Monzában.

*** 

Reformátusok, lelkészek
A Havadtőy család története a 13. századra vezethető vissza. A família nagy része református volt, sokan lelkészként segítették az egyházat. A leghíresebb lelkész Havadtőy Sándor, aki nyugatra szökött Romániából, távollétében Nicolae Ceauşescu rendszere halálra ítélte.

*** 

Havadtőy Sámuel
1952. augusztus 4-én született Londonban emigráns magyar szülők gyermekeként. 1956-ban a család hazatelepült, ő viszont nem találta a helyét, és 1971-ben elhagyta az országot. 1972-től 2000-ig élt New Yorkban. Lakberendezőként és festőművészként is magasan jegyzik, műveinek jelentős gyűjtői köre van. Az év egy részét Szentendrén, a másik részét Milánóban tölti.

Nyitókép: Mátrai Dávid

Összesen 32 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés