Molnár Lajos tévedése

„A második Gyurcsány-kormány első egészségügyi minisztere, az SZDSZ által jelölt Molnár Lajos nagyívű tervekkel érkezett a főhatóság élére 2006 nyarán. Reformlázban égett, hihetetlen elszántsággal látott elképzelései megvalósításához. Kórházigazgatóként jól ismerte a rendszer fonákságait, s tudta, mit akar. Tisztában volt azzal, hogy radikális ellenzékkel, betegérdekek köntösét öltő szakmai lobbikkal kell hadakoznia, és a szocialista képviselők soraiban sokan, a változások politikai hatásaitól rettegve, csak félszívvel vagy egyáltalán nem támogatják. Első lépései kedvező eredményekkel jártak, emlékezzünk csak a patikán kívüli gyógyszerárusítás lehetőségére, a gyógyszerárakat csökkentő nyilvános licitre vagy a biztosítottak érdekeit védő egészségbiztosítási felügyelet létrehozására. A vizitdíj ugyan szitokszóvá vált, de többletbevételt hozott a háziorvosoknak, és visszafogta a szolgáltatások indokolatlan igénybevételét.

Az akkori holland és főleg szlovák minta alapján úgy vélte, hogy a társadalombiztosítás negligálásával a magánbiztosítók versenye teremthet tiszta viszonyokat, nagyobb elégedettséget a hazai egészségügyben. Ez a modell kényszerítheti ki az ellátás minőségi különbségeinek csökkentését és a felesleges kórházi kapacitások leépítését.

Másfél évtizeddel később bizonyítékok alapján állíthatjuk, hogy tévedett. A leggondosabb szabályozás sem óvja meg a betegeket a magánbiztosítók szelekciójától, hiszen abban érdekeltek, hogy a kis egészség kockázatú és tehetősebb polgárokat válasszák. A modell drága, nem növeli az ellátás hatékonyságát. 

Az igaz, hogy Molnár nevezte ki tisztifőorvosnak Falus Ferencet, aki 2009-2010-ben remekül helyt állt a H1N1 pandémia megfékezésében. Molnár Lajos emlékét megszépíti mai utódainak szégyenletes egészségpolitikája. Az erőforrás minisztérium fideszes és KDNP-s irányítói asszisztáltak ahhoz, hogy a regnáló hatalom kivéreztesse és sorsára hagyja az ágazatot. Molnár reformokat akart, voluntarista lendülettel. Erőből próbálta lenyomni terveit a szakmai és közéleti szereplők torkán, a konszenzus keresést szükségtelen időpocsékolásnak tartotta. Azt azonban tudta, hogy az egészségügy nem omlik össze. Gyakran mondogatta, hogy nincs olyan rossz ellátás, amelynél rosszabbat nem lehet nyújtani. És ő ki szeretett volna törni ebből a mókuskerékből. A körülmények, az idő és talán saját személyisége ez ellen dolgoztak.”