A titokzatos mecénás – Interjú a Fonó alapítójával

Jávorszky Béla Szilárd interjúja

Lukács József Lujó (1961), a Fonó Budai Zeneház alapítója és tulajdonosa egyben fejlesztő mérnök, fizikus, elektronikai mérnök, üzletember, zenész, népzenegyűjtő, nem utolsósorban pedig mecénás. Készülékeit százezrek használják, arcát mégis kevesen ismerik, nevét alig hallották. Nagy ívben kerüli a nyilvánosságot, két kézen megszámolható, hányszor hajlott kamera vagy diktafon mögé állni. Az a típus, aki sokkalta szívesebben hat, alkot és ábrándozik, minthogy nyilatkozik róla. Meséljenek inkább a produktumok, az elmúlt negyven évben indított vállalkozások. A HomeLab, a 77 Elektronika, a Dension vagy a Prodosoft, melyek mindegyike magasan jegyzett a honi elektronikai iparban. Meg persze az általa alapított és sokáig finanszírozott Fonó Budai Zeneház, amely az elmúlt huszonöt esztendőben mégiscsak a médián túli rétegzenék egyik legfontosabb budapesti menedéke volt.

A műszaki vénát a családból hoztad?

Tudtommal nem, szüleim magyar-történelem szakos tanárok, akik a szocialista időkben a polgári értékrendet képviselték. Már kiskamaszként érdeklődtem a műszaki dolgok iránt: a szalagos Tesla-magnóhoz magam barkácsoltam távirányítót, a mikrofonját pedig befőttes gumival rögzítettem a Szokol rádió elé, amelyből mindent felvettem, ami akkoriban tetszett. Később Led Zeppelint és Frank Zappát hallgattam, az osztálytársakkal egyrészt az Ifiparkba jártunk kemény rockra (Piramis, P. Mobil, Beatrice), másrészt a lányokat követtük a Sirtos görög táncházba. A tantárgyak közül mindenekelőtt a fizika izgatott, olyannyira, hogy harmadikos gimnazistaként megnyertem az Eötvös-versenyt, így attól kezdve bármelyik egyetem tárt karokkal várt. Mivel az elektronikát hobbiként tizenhárom éves korom óta műveltem, a legkézenfekvőbb útvonalnak a műszaki egyetem tűnt. Szaktanárom mégis a fizikusi pályát javasolta, mondván, az a tudás, amit a vaskalapos BME-n a fejembe tömnek, gyorsan avul, az ELTE TTK-n viszont stabil, hosszú távra érvényes világlátást kapok. Olyan szilárd tudományos és szellemi alapokat, amelyekre később bátran bármit ráépíthetek.

A nyolcvanas évek elején a magyar számítástechnika hőskorának egyik pionírja lettél. Sokan emlegetik az általad létrehozott HomeLab II komputert. Az akkori anyaghiányos szocialista gazdaságban miként sikerült ezt megalkotni?

A korabeli Apple- és Sinclair-modellekre reagáló HomeLab komputer valójában egyetlen nyomtatott áramkört jelentett, amit egy rákospalotai családi ház hátsó udvarán gyártott nekem fusiban az egyik ismerősöm. 1980-ban tulajdonképpen egy utópisztikusnak tűnő fogadás eredményeként született meg: leendő (amúgy jogászhallgató) feleségem megígérte, ha építek neki egy saját számítógépet, ő megtanul rajta programozni. A gép karácsonyra meglett, a leendő feleségem mégsem tanult meg programozni. Viszont ennek tapasztalataiból elkészült a HomeLab II, ami aztán radikális fordulatot hozott az életemben. Évekig jártam az Eötvös Klubba, ahol keddenként 6-tól 10-ig osztottam a tanácsokat: kimértem a behozott áramkörök hibás pontjait, élesztgettem az alaplapomra húzott, egyébként teljesen egyedi megjelenésű számítógépeket, és memóriába égettem az öcsém által írt Basic programot. Hogy aztán a többi alkatrészt mindenki onnan szerezze be (lopja össze) hozzá, amelyik hazai híradástechnikai gyárból csak tudta, vagy amellyel esetleg nyugaton élő rokonai segítették ki.

A HomeLabokból becslések szerint mintegy 1500 példány készülhetett, a magyar számítástechnika hőskorában egész generáció nőtt fel ezeken. Miért fordultál akkor az orvosi műszerek felé?

Anyagi szempontból a HomeLab nem hozta meg a várt sikert, ezért 1986-ban 77 Elektronika néven új céget hoztam létre, a kor gazdasági lehetőségeinek megfelelő kiszövetkezeti formában. Ekkoriban mutattak be Demján Sándornak, aki kellő fantáziát látott az együttműködésben, sőt, anyagilag is beszállt a vállalkozásba. Úgy terveztük, a Skála ötletei alapján mindenfélét fejlesztünk, azok eredményeit más Skála-érdekeltségek legyártják, a terméket az áruházak eladják, amiből újabb fejlesztéseket lehet finanszírozni. Aztán újra indul a kör. A jól hangzó elképzelésből végül semmi sem lett. Demján pár hónappal később átváltott a bankszektorba, a 77 Elektronika fejlesztéseire pedig a Skála új vezetői nem tartottak igényt. Saját lábra kellett állni, profilt keresni. Többek között készítettünk csirkekeltető-vezérlőt, próbálkoztunk távközlési berendezésekkel, végül a vércukormérő készülékünk lett az, amit a piac visszaigazolt.

Hogyan jutunk el innen a Fonó Budai Zeneház megalapításáig?

Müncheni üzleti útjaim egyikén botlottam bele az utcán fújó ecuadori és perui zenészekbe, megtetszett a pánsípokból áradó friss, optimista levegő, onnantól kezdve kerestem az ilyen jellegű lemezeket. Idővel ráleltem a magyar Los Andinosra, és attól kezdve rendszeresen lejártam a Józsefvárosi Klubba. 1992-ben azonban annak vezetője összekülönbözött a zenészeivel, vitte magával a teljes hangszerparkot és a nevet, a muzsikusok meg ott maradtak, ahol a part szakadt. Ekkoriban épp magánéleti válságba sodródtam, és úgy véltem, a legjobb, ha az Andok csúcsaira megyek meditálni. Hazafelé pedig hoztam magammal a szükséges hangszereket. Így született meg a Los Gringos, amelynek nemcsak menedzsere, hanem a dobosa is lettem. Addig-addig jártuk az országot, zenéltünk és árultuk a saját kiadású kazettánkat, míg összegyűlt annyi pénz, hogy 1995-ben együtt kimehessünk Peruba és Bolíviába. Ott aztán be kellett látnunk, hogy sosem fogunk úgy muzsikálni, ahogy egy bolíviai földműves.

Amikor 1995-ben megalapítottad a Fonót, akkori céged, a 77 Elektronika kifejezetten szárnyalt. Miért gondoltad úgy, hogy az ott keresett tízmillióidat egy ilyen nonprofit intézménybe fekteted be?

A kilencvenes évek első felében az állam fenntartóként kivonult a művelődési házakból, azok egyre jobban amortizálódtak, lepukkantak és ezzel együtt marginalizálódtak. Rendszeresen jártam a Józsefvárosi Klubba (Los Andinos), meg a Közgáz Jazz Klubba (Dresch Mihály), és mindkét helyen meg lehetett fulladni, annyira nem volt se tér, se levegő. A Los Gringosszal később rendszeresen jártuk az országot, és mindenhol borzaztó körülményeket láttunk. Sőt, egyre borzasztóbbakat. Azt gondoltuk, hogy ez a kultúra így meg fog halni. Közben a 77 Elektronika székházába tartva nap mint nap elmentem a szintén málladozó kelenföldi épületegyüttes előtt. Idővel úgy gondoltam, tökéletesen alkalmas hely lehetne ennek a kultúrának.

Mit értettél akkoriban ezen? Mindent, ami nem a mainstream része?

Nem műfajokban vagy kategóriákban gondolkodtam, a Fonó profilját az indulásnál egyszerűen akusztikus zeneként határoztam meg. Ebbe az általam kedvelt latin-amerikai népzene éppúgy belefért, mint a kísérleti vagy etnikus alapú jazz. Meg persze a magyar népzene is. De akkoriban az utóbbira nem esett akkora hangsúly. Talán azért sem, mert a kilencvenes évek közepén, mondhatni, még nem voltam egy hullámhosszon a magyar népzenével.

Mikor váltott át ez nálad elkötelezettségbe?

A Fonó nyitását követő évben. Addigra teljesen beleástam magam a dél-amerikai, azon belül is a bolíviai és perui népzenébe, ami az avatatlan európai fül számára eléggé homogénnek tűnik, pedig ezernyi dialektusa létezik. Szinte minden területnek megvan a maga jellegzetessége, dallamvilága, hangsúlyozása. Ez a sokrétű ismeret a magyar népzenével való találkozáskor már természetes készségként adódott számomra. Elsőre is értettem, éreztem, mitől más a kalotaszegi és a mezőségi népzene. De ehhez nekem előtte az Andokon kellett végig mennem. A háznyitást követő években rendszeresen eljártam Erdélybe, hol a Tükrös zenekarral, hol Kallós Zoltán vendégeként. És miként előtte a dél-amerikaiba, ugyanúgy menthetetlenül belezúgtam a magyar népzenébe is.

1995 októberében az amerikai Rova Saxophone Quartet koncertjével nyitottatok. Aztán rögtön be is zártatok, s csak egy héttel később indultatok el véglegesen. Ennyire kapkodva készült minden?

Az építkezés kellős közepén váratlanul kéthetes üzleti útra kellett mennem. Meg is állt itt minden, ezért történt a csúszás. A megnyitót viszont nem lehetett elhalasztani, hisz a Rova Saxophon Quartettel hónapokkal korábban leszerződtünk. Az egészről nekem a híres hetvenes évekbeli Alfonzó kabaréjelenet jut eszembe, amelyben a szállodaigazgató a kitűzött prémium reményében egy félig kész szállodát ad át a „trösztigazgató elvtársnak”. A Fonó avatása is ilyesmi lett. Éjszaka még padlót raktunk, délelőtt festettünk, de este muszáj volt kinyitnunk. Aztán kellett még egy hét, hogy minden a helyére kerüljön.

Emlékeim szerint anno úgy gondoltad, elég beindítani a helyet, aztán minden megy a maga útján. Nem így lett. Gyakorlatilag minden évben súlyos milliókkal kell pótolnod a hiányt.

1995-ben a magam menedzser eszével úgy gondoltam, elég beletenni a megfelelő gazdasági egységeket – büfé, lemezbolt, stúdió, CD-kiadás –, s majd azok haszna biztosítja a Fonó önfenntartását. Egyfelől. Másrészt úgy gondoltam, azok egy része, akik a polgárosodó Magyarországon elértek valamit, hozzám hasonlóan vissza is adnak valamit a közösségnek. Hogy nem maradok egyedül ebben a mecenatúrában. Közben ugyanezt gondoltam a közönségről is, hisz faluhelyen anno a fonót szintén a helyi közösség tartotta el azzal, hogy oda járt, oda vitte azt, amit vihetett. Akármilyen kevés is volt az. Ha ma egyszerűen csak kétszer ennyi ember járna a Fonóba, már nem azon kínlódnánk, hogy 500 vagy 600 forintba kerüljön-e a táncházi belépő. Amiért ott négy-öt muzsikus négy-öt órán át húzza a talpalávalót. Miközben bármelyik plázában egy kétórás mozifilmet – popcornnal és kólával – nem lehet 2000 forint alatt megúszni. Pedig szerintem érdeklődő van sok, csak valahogy ül rajtuk a tunyaság. Ahogy Lovasi András énekelte egykor, hogy: „.. kéne, de aztán mégse, hogy kéne, de aztán nem.” Pedig csak meg kell mozdulni, és ott vár a semmivel nem hasonlítható élmény.

Csalódott vagy emiatt?

Nem annyira, mint azt gondolhatják. Tény, az általam megálmodott gazdasági kísérlet nem sikerült. De amíg a ház jól működik, és tartja azt a célt, amiért létrehoztam, és amíg kitermeli azokat az értékeket, ami nekem kedves, addig legyen.

Beszéljünk akkor az értékekről, például az 1997 és 2001 között itt zajló Utolsó Óra programról. Hisz Lajtha László negyvenes évekbeli útja óta nem volt ilyen jelentőségű erdélyi hangszeres népzenei gyűjtés. S bár a későbbiekhez sikerült támogatást szerezni, az első évet gyakorlatilag saját zsebből finanszíroztátok. Ki kezdeményezte?

Kelemen László, a Hagyományok Háza jelenlegi igazgatója keresett meg vele. Megtetszett az ötlet, elkezdtünk számolni, élére állítottuk a garast, itt-ott lefaragtunk az elképzelésekből, aztán belevágtunk. Persze közben Laci pályázott mindenhol, ahol lehetett, de az első szezont valóban magunknak kellett finanszírozni. Úgy gondoltam, belefér. Abban az időszakban különösen, amikor a Fonó még kereste a helyét. Ahogy mások is keresték őt. A Budapest Táncegyüttest például akkoriban rakták ki a Várból, vigaszként sok pénzt adtak nekik, és a vezetőjük akkor megkeresett, hogy szívesen költöznének a Fonóba. Hosszas tárgyalásokat folytattunk a minisztériummal, s mivel tetszettek a produkcióik, meggondolatlanul, idő előtt azt mondtam, csapjunk bele, később úgyis kialakul majd. Emiatt felújítottuk a Fonó melletti épületet, öltözőket, zuhanyozókat alakítottunk ki benne, a tervek szerint az udvarba szép nagy tánctermet építettünk volna. De addigra megborult az egész, semmi nem lett belőle. Miközben a kifejezetten az ő igényeikre szabott épületre eltapsoltam 30–40 milliót. Aztán utóbb kiderült, mégsem teljesen feleslegesen, hisz az Utolsó Óra zenekarait remekül el lehetett szállásolni ott.

A Fonó első felfutása a jelenlegi igazgató, Horváth László előző regnálása idejére, az ezredforduló időszakára esett. Amikor ott világzenei, sőt messze azon túli zenék jelentek meg. Különösen az akkor átadott, később bezárt Hangárban. Például itt adta első magyarországi koncertjeit a Boban Markovićc Orkestar. De gyakorta megfordult itt a Besh o droM, a Korai Öröm és más, akkoriban nagy tömegeket megmozgató formáció. Aztán egyszer csak vége szakadt. Mondhatni, berántottad a kéziféket. Miért?

Több okból. A Hangár beüzemelésével már 1000–1200 ember is képes volt bejönni a házba, amelynek működési engedélye akkoriban 200 főre szólt. Az infrastruktúrája szintén ennyire lett kialakítva. Magyarán, miközben hirtelen a többszörösére duzzadt a közönség, se vécéből, se büféből nem lett több. Hajnalonként úgy nézett ki a ház, mintha atomtámadás érte volna. Miközben sokszor a rendezvények sem hozták azt a színvonalat, amit elvártam. A Fonót 1995-ben épp a lepukkant művelődési házakból okulva alapítottam. Hogy ott ne kelljen a lányoknak azon gondolkodni, le merjenek-e ülni az ülőkére vagy sem. Aztán bezúdult ide az a sok ember, és már fél 11-kor úszott a klotyó. A bulik után tucatjával kellett felsöpörnie a takarító néninek a fecskendőket. Ezt már nem akartuk. Nem kell nekünk mindenáron a közönség, tudni kell a korlátjainkat. Ma ez a ház – az időközben átadott Pajtával együtt – 500 főig működőképes. Többet egyszerűen nem bír el.

A Fonó a mélypontot 2003-ra érte el, gyakorlatilag a csőd szélére sodródott, és csak az egyszeri minisztériumi beavatkozás mentette meg. Ezt követően számos zenész pártolt el tőle. Miként élted ezt meg?

Az akkori igazgató, László Sándor egyszerűen túlvállalta magát, és ezt az idővel 30–40 millió forintra rúgó adósságállományt évekig szinte észrevétlen – mondhatni, zseniálisan – görgette maga előtt. Aztán 2003-ban kipukkadt a lufi. Nem szerettem volna, hogy ezt is nekem kelljen zsebből állni. Fontos, hogy azt a pénzt nem a Fonó tapsolta el, hanem javarészt a körülötte lévő zenekarok. Közülük azóta sokan haragszanak rám. Jöttek, püffögtek, velem ordibáltak. Miközben mi tényleg mindent megtettünk értük. Nem is akarok foglalkozni vele, annyira méltatlannak érzem. De hát a zenészektől nem szabad lojalitást várni. Ők oda mennek és oda tesznek, ahol több jut nekik. Elsőként a Ghymes hagyott el minket, aztán mások. A naggyá vált nevek közül tulajdonképpen csak Csík és Dresch tartott ki mindvégig a Fonó mellett. Mert ők talán értik, hogy ami hasznot itt a lemezeik termelnek, az mind a műfajba megy vissza, és nem valaki zsebébe.

2009 óta ismét Horváth Laci vezeti a Fonót, akitől kilenc évvel korábban egyszer már megváltál. Mi változott?

Laci személyisége sokat fejlődött, lenyugodott, családos ember lett. Második igazgatósága kétségkívül új lendületet hozott a Fonó életébe. Időközben az állami források elérhetősége is megváltozott, és Laci nagyon innovatív abban, hogy miként lehet a Fonóban olyan gazdasági környezetet teremteni, ami alkalmassá tesz bennünket a TAO-támogatás fogadására. Felismerte, hogy ha az általa menedzselt művészek (Muzsikás, Lajkó Félix, Boban Marković, stb) kiemelt koncertjeinek (Zeneakadémia, Művészetek Palotája) a Fonó a fővállalkozója, akkor jelentősen megugrik a jegybevétel, amihez viszonyítva a TAO-támogatás is hatványozottan növekedhet. És ebből mindenki – a Zeneház, a dolgozók, a zenészek – csak profitál. A jelenlegi kultúrpolitikai és finanszírozási átalakulásokkal persze Lacinak ismét meg kell küzdenie, de remélem, ezen is túljutunk.

A Fonó gazdasági emelkedését mutatja, hogy az utóbbi években folyamatosan nő a stáb, és ettől cégszerűbb lett a működése. Jó ez a tendencia szerinted?

Nem tudom, hogy ettől jobb-e a Fonó működése. Gyanítom, annyira azért nem. De tény, hogy átláthatóbb. Ami zavar, hogy Laci nem vegyül el a Fonó rendezvényein, csak elvétve jelenik ott meg. Pedig esténként nagy szükség volna igazi vendéglátóra. Persze nem a koncerteken, hisz azok maguktól mennek, hanem hogy a táncházakon a tánctanítás és énektanítás a helyére kerüljön. A jelenlegi két művészeti vezető, Berecz Pista és Kubinyi Juli neve persze hitelesíti a házat, de szerintem nekik az is a dolguk lenne, hogy házigazda módjára legyenek jelen. Ha kell, beszálljanak tánccal, énekkel. Hogy megtanítsák „mulatni” a fiatalokat. A Zeneházzal szerintem ma az a gond, hogy kezd iparosodni, és egyre kevésbé a vendégre koncentrál. Szerencsére a művészekre jól fókuszál.

Bár a Fonó indulása időszakában elvétve még adtál interjúkat a médiának, alapvetően megmaradtál szürke eminenciásnak. Szinte kizárólag a mindenkori igazgatók nyilatkoztak, holott a ház nélküled nem működne.

Való igaz, hogy én alapítottam és hogy sokáig minden évben nekem kell sokmilliót beletennem. De ha az elmúlt huszonöt évben a benne reggeltől estig dolgozók nem tették volna bele a maguk szívét, tudását, energiáját, akkor most nem lenne miről beszélni. A Fonót mégiscsak ők töltötték meg tartalommal. Szerintem az a normális, ha egy működő intézmény működő ügyeiről a mindenkori működtető nyilatkozik. Nem a mecénás. Nem azért teszem, amit teszek, hogy a reflektorfényben tündököljek, hogy ettől közismert legyek. Hanem azért, hogy a ház működni tudjon, és aki oda ellátogat, az jól érezze magát, és ha egy mákszemnyivel is, de gazdagabban távozzon.

Fotók: Földházi Árpád