Aki nem érzi magát a magyar nemzet részének, az magyar kultúrát nem csinálhat. Csinálhat mást, értékest is, silányat is, mindegy.
„Talán Kádár és néhány bolondja egy-két évre elhitte, hogy tényleg igaz a tétele, hogy aki nincs ellene, az már vele van. De azért a III. Főcsoportfőnökség tovább dolgozott a »belső ellenség« likvidálásán. Az ellenzékiség a diktatúrában valamiféle kulturális igénnyé vált. Nem volt feltétlenül politikai megnyilvánulás, erre nem volt terep és elszántság sem. De a kultúra az más! Állítólag itt mindenki értett mindent a sorok között. Kacsingatott, de kacsintott a hatalom felé is, naná. És a hatalom is kacsingatott a „lakosság” felé. A messziről jött idegen azt hihette, valami furcsa szembetegség gyötri ezt a belterjes nemzetet. Kicsit talán sajnálta is.
Ebből is érthető, ami 1990 után történt. Súlyos volt a gazdasági összeomlás; alávaló a nemzetközi tőke magatartása (felvásárlásunk, majd sok esetben a szakadékba lökésünk); álságosak a politikai ígéretek. De a legveszedelmesebb a „kifelé kacsintás”, a nemzet elleni támadás. Ennek is sok hadszíntere volt és van. A munkaerő és a vagyon kiszolgáltatása, „agyelszívás”, nyílt vagy álcázott nemzetellenes szervezetek beépítése a társadalmi önszerveződés szférájába, az illegális – és ezért kezelhetetlen – bevándorlás kényszerítése, a kvóta erőltetése stb. De a legfontosabb a kultúra területe.
Mert lett légyen valaki hatalmon vagy ellenzékben, legyen akár egyszerre mindkét helyzetben, hasadjon a lelke, érezze magát kisebbségben vagy többségben: de maradjon meg a magyar kultúra pártján. S itt a lényeg: aki a magyar kultúra pártján áll, az egyben a magyar nemzet pártján is áll. Különválasztani ezt nem lehet. S viszont: aki nem érzi magát a magyar nemzet részének, az magyar kultúrát nem csinálhat. Csinálhat mást, értékest is, silányat is, mindegy. Csinálhatja magyarul is. Kormányon vagy ellenzékben, egyre megy. Erről szól harminc éve a légiháború, erről szól minden belső villongás, erről szól most a színművészet ügye is.
Nem csodálom, hogy nehéz ezt átlátni, egy angol színésznőtől el sem várom. De egy magyartól? Ha másra nem is, arra jó ez a perpatvar, hogy kiderüljön: ki áll itt a magyar kultúra pártján. Sok csalódás fog érni minket. Sok kedves arcról fog kiderülni, hogy máshová tartozónak érzi magát, vagy nem ért semmit. Nem baj. Talán a nemzet megérti végre, hogy önmagunkkal szemben ellenzékben lenni nem is olyan hasznos dolog.
Legfeljebb egy magyar hagyomány….”
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
Nemzeti ünnep, ukrajnai háború és a mindent letaroló Hunyadi-sorozat mögött rejlő igazság – mutatjuk az idei év márciusának legnépszerűbb írásait a Mandineren! Cikkeinkre egyenként több mint 150 ezer ember volt kíváncsi!
Londonon a világ szeme: eljött a nagy nap.
1969-ben megkérdezték egy Vietnámban szolgáló amerikai katonától, hogy mit üzen az ötven évvel később élő amerikaiaknak.
Hogy kik? Hát a Z-generáció. Azok, akik eltörölnék a múltunkat, a hagyományainkat, a történelmünket, az irodalmunkat, eltörölnének mindent.
Az sem derült ki, hogy a visszaküldöttek között mennyi az „anyázás”? Vagy mennyi a pornograf rajzokkal díszített?
Abban is biztosak lehetünk, hogy ez még nem az utolsó fejezet. És én már azt nagyon várom, hogy megjelenjen a film végén a felirat: VÉGE.
A Hertha drukkerei remélik, méltó búcsúztatásban részesítik majd a magyar szakembert.
Az ENSZ hangsúlyozza: a tartós visszatéréshez nagyszabású újjáépítésre és munkahelyekre lenne szükség.
