Népiek és urbánusok Amerikában: ezért nem nyernek akkorát a demokraták?

2020. szeptember 14. 11:37
Legkésőbb Barack Obama megválasztása óta úgy tudjuk, hogy a demokratáké az Egyesült Államok tengerparti városlakóinak, fiataljainak, színesbőrűjeinek, asszonyainak és szegényeinek szinte minden szavazata – a valóság azonban mintha mást mutatna, a szövetségi kongresszusban és az államok törvényhozásaiban a republikánusok még a 2018-as demokrata hullám után is igen jól tartják magukat. Hol sántít a balos partok-jobbos közép közismert sztereotípiája, és hogy áll ma az Államokban a népi-urbánus ellentét? Recenziónk Jonathan Rodden stanfordi politológusprofesszor könyvéről.

Zsinórban majdnem 40 éve a republikánusok dominálják Pennsylvania állami szenátusát, miközben az ez idő alatt megrendezett választások felén ők kapták a kevesebb szavazatot – és vég nélkül sorolhatnánk még az amerikai törvényhozási rendszer különböző szintjeit, ahol a Demokrata Párt a szavazatok többségének bezsebelése ellenére sem kap mandátumtöbbséget. A Hillary Clintonhoz hasonló neves demokrata vesztesek ezt jellemzően az amerikai választási rendszer igazságtalanságának szokták felróni, miközben a helyzet ennél jóval egyszerűbb: a legtöbb angolszász állam, így Nagy-Britannia, Kanada, Ausztrália és az Egyesült Államok többségi, kizárólag választókerületeken alapuló választási rendszerében óriási hátrány az, ha egy pártnak csak a városokban vannak támogatói. Az így megrendezett választásokon ugyanis a városok veszítenek –hogy miért, arra ad választ Jonathan Rodden professzor tavalyi könyve, a Why Cities Lose.


Jonathan Rodden a Stanford Egyetem Politikatudományi Tanszékének professzora, a Hoover Intézet főmunkatársa, az Európai Parlament, a Világbank és az IMF tanácsadója. Politikatudományból diplomázott a Michigani Egyetemen, majd a Yale Egyetemen doktorált.

A Demokrata Párt nem volt mindig a városok pártja: 1916-ban Woodrow Wilson demokrata elnök támogatottsága még magasabb volt az alacsony népsűrűségű megyékben, mint a városiasabbakban. A New Deal utáni évtizedekben azonban megfordult az arány, John F. Kennedy elnök 1960-as szavazataránya már erősen korrelált a népsűrűséggel, Hillary Clinton támogattottsága pedig egészen durva mértékben városközpontú.

„A huszonegyedik század első felére a demokraták szinte kizárólagosan városi párttá váltak”

– szögezi le könyvében Rodden professzor, aki azt is megmutatja: nem csak a San Franciscóhoz, New Yorkhoz vagy Seattle-hez hasonló, techcégekből és kutatás-fejlesztésből élő megapoliszokban, hanem az USA kisvárosaiban, így a könyvben példaként használt, nyolcvannyolcezres pennsylvaniai Readingben is tarolnak a demokraták.

Rodden világossá teszi: a Demokrata Párt mai szavazói térképe nagyjából egybevág az 1920-as évek Amerikájának gyáripari térképével. Azok a városok, amelyekben a késő 19. században vasúti csomópontok és gyártókapacitások alakultak ki, ma demokrata fellegvárak, és a tömegközlekedés előtti időkben a gyárak közelében felhúzott munkáslakások mai lakói – legyenek azok a kisvárosi ipar halála után beköltözött színesbőrű szegények, vagy a tobzódó metropoliszok jól fizetett belvárosi értelmisége – elsöprő többséggel szavaznak a demokratákra. Ez a jelenség érvényes New Yorktól Oklahomáig, Kaliforniától Utahig minden államra, népességet vesztő, haldokló városokra és bevándorlási gócpontokra egyaránt.

Ennnek magyarázata Rodden szerint az, hogy miután a városi munkásság szavazójogot kapott az Atlanti-óceán mindkét partján, nyomukban minden országban kinőtt egy munkásmozgalom, amely a városi liberális értelmiség pártjai elől elszipkázta az urbánus választókerületeket. A liberálisok és a munkáspártiak felismerték közös érdekeiket, és arányos (választókerületek helyett pártlistákon alapuló) választási rendszerért kezdtek küzdeni Európa-szerte, amelyet az öreg kontinens legtöbb országában sikerre is vittek. A norvég Munkáspárt, amely az 1918-as választáson még hiába kapta a legtöbb szavazatot, mert a választókerületek felosztása miatt mind a konzervatív, mind a liberális párt kétszer több mandátumot nyert, mint ők, az arányos választási rendszerben az ország vezető politikai ereje lett, és hasonló folyamatok zajlottak le Németországban vagy Dániában.

Az angolszász világban azonban a városi liberálisok kiszorítósdit kezdtek játszani az urbánus választókerületekben, és a mindkét erőnek kedvező arányos rendszer közös támogatása helyett inkább bedarálni próbálták egymást. Mivel a konzervatív pártoknak kedvezett a többségi, azaz választókerületeken alapuló rendszer, ők csak örültek, hogy az ellenoldal nem küzd a választójogi reformért – így az angolszász világban a mai napig megmaradt a többségi rendszer adta, viszonylagos konzervatív előny, az Egyesült Államokban ellehetetlenültek a kisebb politikai formációk, a brit Liberális Demokrata Párt pedig, amely a Munkáspárt megjelenése előtt a brit városok pártja volt, szavazatainak töredékét tudja csak mandátumokra váltani.

Rodden úgy látja, hogy a betokosodó kétpártrendszer az Egyesült Államok két nagy pártját egymáshoz nem kapcsolódó politikai pozíciók egyidejű elfoglalására kényszerítette: a demokraták ma egyszerre képviseli a szolgáltatóipari proletariátus és a liberális értelmiség, a San Franciscó-i meleg szoftverfejlesztők és a readingi fekete házmesterek érdekeit, azaz mindent, ami városi; míg a republikánusok a vidéki gyártulajdonosok, farmerek és bányászok érdekében álló alacsony adókat és gazdasági deregulációt párosítják a fegyverviselés jogával meg a keresztény erkölcsi értékekkel. Mindkét csomag egymástól teljesen idegen elemekből áll, de ez

elsősorban a demokrata oldalon okoz folyamatos pártszakadásközeli helyzetet,

mert szembefordítja egymással a 70-80 százalékos szavazataránnyal diadalmaskodó radikális városi baloldal és a mérsékelt elővárosi pragmatikusok érdekeit és gondolatait. Erre láttunk példát a 2020-as elnökválasztás előtti előválasztási purparléban is: Bernie Sanders és Elizabeth Warren szocialistái nekiugrottak Joe Biden, Pete Buttigieg és Amy Klobuchar mérsékeltjeinek.

Hiába lehet ugyanis erős progresszív üzenetekkel megnyerni a szavazatok többségét (azaz megkaparintani a medián választópolgárt, a szélsőbaloldalitól szélsőjobboldaliig sorba állított amerikai szavazók közül a középsőt), a törvényhozási többséghez nem a medián választópolgár, hanem a medián választókerület megszerzése kell – Rodden kutatásai pedig azt mutatják, hogy a liberális szavazók városokban való koncentrációja miatt a medián választókerület a medián választópolgárnál jobbra áll: 2018-ban Colorado állam 4-es, enyhén konzervatív vidéki választókerülete volt az. A Demokrata Párt tehát annak ellenére, hogy számos államban szavazattöbbséget szerez, minden gond nélkül kerülhet a szövetségi és tagállami alsó- és felsőházakban kisebbségbe úgy, hogy a városi választókerületeket feleslegesen nagy, 70-80 százalékos többséggel nyeri meg, a városközpontoktól kifelé haladva egyre republikánusabb vidékeken pedig hajlamos pár százalékkal kikapni. A szavazók kedvezőtlen eloszlása folyamatosan a szavazatszám által indokoltnál aránytalanul alacsonyabb mandátumarányt eredményez. 
  
Rodden leszögezi, hogy erre a problémára a Demokrata Pártnak az 1960-as és 1990-es évek között volt egy megoldása: a „krumplibogarak” és a „kék kutyák” („boll weevils” és „blue dogs”), azaz azok a demokrata képviselők, akik a kül- és elővárosi, konzervatív választókerületekben

pártjuk központi ideológiájával szembefordulva saját programmal nyertek,

majd a kongresszusban úgy is szavaztak. Miután azonban az 1990-es évektől kezdve megnőtt a faji, nemi, vallási és kulturális kérdések súlya az amerikai politikában, a „krumplibogarak” teljesen kipusztultak, a „kék kutyáknak” pedig egyik utolsó példánya Joe Manchin nyugat-virginiai demokrata szenátor – akármit is mond a helyi jelölt, a konzervatív választókerületekben nem fognak a melegházasság, a korlátlan magzatgyilkosság és a Black Lives Matter pártjára voksolni. Ha pedig nincs középút város és vidék, progresszió és konzervativizmus között, akkor hiába nyer a Demokrata Párt a városi szavazóknak köszönhetően hatalmas szavazattöbbségeket, a törvényhozásban hosszú távon is alul fog maradni.

A republikánus Trumpra (vörös) és demokratata Clintonra (kék) szavazó választókörzetek 2016-ban. 

Jonathan Rodden mindezeken túl feszegeti a gerrymandering, azaz a pártérdekek mentén újrarajzolt választókerületek kérdését is, és megmagyarázza, hogy vált a demokraták nagy gyengeségévé a kisebbségi szavazók jogait biztosítani hivatott – és demokrata érdekekre szabott – választójogi törvény, és áttekintést ad azokról az államokról, ahol a demokraták a legnagyobb károkat szenvedik el városközpontúságokról – no meg azokról is, ahol ez esetleg valamicskét használ nekik. Kitekintést ad arra, hogyan semmisítheti meg (vagy épp növelheti) Donald Trump a republikánusok földrajzi előnyét, és minden állítását szemléletes, alaposan kidolgozott matematikai modellekkel, diagramokkal és adatsorokkal támasztja alá – ráadásul mindezt John Updike legendás Nyúl-regénysorozatának szellemes kiszólásaival, Reading iparváros dinamikus gazdasági és politikai elmesélésével végig emberközelben tartja. Könyve az unalomig sablonos amerikai politikai irodalomban üdítő, informatív kivétel. 

Jonathan Rodden: Why Cities Lose: The Deep Roots of the Urban-Rural Political Divide. Basic Books, New York, 2019.

Összesen 23 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés