A dualizmustól az orbánizmusig

2020. augusztus 10. 12:04

Csizmadia Ervin
Vendégszerző
Az elmúlt években elterjedt az a nézet, ami a 2010 után kialakuló rendszert belehelyezi a magyar politika nagy rendszereinek sorába. De mennyire hasonló és mennyire más a magyar politika négy nagy rendszere?

Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatójának írása

 

Bizonyára sokaknak feltűnt, hogy az elmúlt években elterjedt az a nézet, ami a 2010 után kialakuló rendszert nem csak önmagában nézi, hanem belehelyezi a magyar politika nagy rendszereinek sorába. E szerint a Ferenc József nevével fémjelzett dualizmus, a Horthy- és a Kádár-rendszer valamint a legújabban létrejövő Orbán-rendszer szinte azonos rugóra jártak. Ebből a megközelítésből tehát az Orbán-rendszer nemhogy meglepő, de egyenesen következik az előzményekből.

Azok, akik az orbánizmust a korábbi rendszerekhez nagyban hasonlónak tartják, döntően azzal érvelnek, hogy valamennyi rendszer élén egyetlen ember állt, sőt az adott rendszerek erről az egy emberről voltak elnevezve. De persze az is szóba kerül, hogy az egyes rendszerek hatalomtechnikailag nagyban hasonlítottak egymásra.

Így állhat elő, hogy az Orbán-rendszer – hogy csak két korábbi rendszerrel vessük össze – a Horthy- és a Kádár-rendszerre is hasonlít, pedig korábban úgy tudtuk, hogy ez a két rendszer nagymértékben eltért egymástól. Ha még a dualizmust is ide vesszük, akkor azt látjuk, hogy egy liberális, egy keresztény-nemzeti és egy baloldali korszak nemigen különbözik a tekintetben, hogy mindegyikben kialakult a vezetők által fémjelzett rendszer.

De vajon jogosak-e ezek az összehasonlítások? Vajon a hasonlóságok valóban mély azonosságokat rejtenek-e, avagy ellenkezőleg: csupán felszíni hasonlóságokról van szó? S egyáltalán: milyen ismérvek alapján mondhatjuk látszatra nagyon különböző rendszerekről, hogy hasonlóak?

Négy szempontot vizsgálok röviden. Az első a külső függőség kérdése. A második a rendszer felépülése és belső fejlődése. A harmadik a pártrendszer. A negyedik a politikai vezetők kérdése.

 

Külső függőség

A miénkhez hasonló kis országok életében különleges szerepet tölt be a külvilághoz fűződő viszony. Ha végigtekintünk a magyar történelem 1867-2020 közötti történelmén, akkor azt látjuk, hogy a külső tényezőknek mindegyik esetben kitüntetett jelentősége volt. Kifejezett hasonlóságnak kell tekintenünk, hogy minden egyes rendszer megalakulása a külső körülmények átalakulásából következik.

Természetesen abban már nagyon komolyak a különbségek, hogy mit is jelent az a fogalom, hogy „külső”. A dualizmus esetében nem beszélhetünk önálló nemzetállamról: Magyarország éppen 1867-ben köt szerződést a Habsburg-dinasztiában és jön létre a Habsburg-Magyar Monarchia. Ettől kezdődően a rendszer elsődleges célja ennek a rendszernek a fenntartása vagy menedzselése. A Horthy-korszaknak szintén alkalmazkodnia kell a külső közeghez, két értelemben is. Először is annyiban, hogy Magyarország immáron nem a Monarchia része, hanem önálló nemzetállam. Másodszor azért, mert Magyarország az I. világháborúban vesztes állam, s viselnie kell ezért a következményeket. A Horthy-rendszer végig küzd mindkét problémával, s természetesen a probléma orvoslása során külső szövetségeseket keres.

A Kádár-rendszer (s azt megelőzően még a Rákosi-rendszer) megint csak egy megváltozott nemzetközi térben kénytelen berendezkedni. Ez a külső közeg újabb nagyhatalmi alkuból nyeri el az értelmét, s világossá válik, hogy Magyarországnak nincs lehetősége önálló, s pláne nincs önálló nyugatias politika folytatására. Végül az Orbán-rendszer számára is fontos vonatkozási pont a külső függőség. Érdekes kérdés, hogy vajon melyik korábbi korszakhoz mutat hasonlóságot a mai rendszer, ha a külső függőségeket nézzük. A dualizmus legtöbb kormánya védte az 1867-es külpolitikai státus quót. A Horthy-korszakban nem volt lehetőség, hogy az I. világháborúban vesztes Magyarország a győztesek koalíciójához csatlakozzék, ezért inkább a vesztesek oldalán maradva próbált változtatni az 1919 utáni külpolitikai status quón. A kádári Magyarország első időszakában (1956-1979) Magyarország azzal kísérletezik, hogy beilleszkedjen egy szovjet mintájú „alternatív” világgazdaságba. Aztán a 80-as években már a néhai pártállam realistább gondolkodói is belátják, hogy csak egy világgazdaság van.

Az orbánizmus mintha azt a tanulságot szűrte volna le a korábbi rendszerekből, hogy a külső közeg fontos, de azt befolyásolni is kell. Ezért az tekinthető hivatalos politikának, hogy nyugatiak is vagyunk, de keletiek is. Nem akarunk kilépni az EU-ból, de benne maradni is csak úgy akarunk, hogy folyamatosan át is akarjuk alakítani azt.

 

A politikai rendszer fejlődése

Valamennyi korábbi rendszer „titka” abban keresendő, hogy nagy közjogi alapra épült. 1867 után ez az alap a kiegyezés Ausztriával; 1919 után a trianoni Magyarország mendzselése; a Kádár-rendszerben pedig a szovjet típusú szocializmus magyarországi meghonosítása. Természetesen valamennyi korszakban voltak a közjogi szisztémának belső ellenfelei, de az adott körülmények között – s éppen a közjogi alap sérthetetlensége miatt – ezek nem tudtak kormányra kerülni. Így a rendszerek magukban hordozták a strukturális és a személyi változatlanságot, s azért válhattak rendszerré, mert a létezésük a külső feltételek által generált belső fejlődésen nyugodott.

De természetesen azért valamennyi rendszerben volt belső fejlődés. Az időbeli tényezőt figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy körülbelül 15-20 év után valamennyi rendszerben megjelentek az első válságtünetek. Az 1867-es kiegyezés „bírta” a legtovább: itt csak az 1890-es évek végén jelentkeznek a válságtünetek, s jelen is maradnak egészen a rendszer 1918-as bukásáig. A Horthy-rendszerben a 20-as évek viszonylag sikeres konszolidációs politikája után a 30-as évek elején – természetesen nem kis részben a világgazdasági válság okán is – belső gazdasági és politikai válsághelyzet jön létre, amiből a kormányzó elitek nem tudják kimenteni a rendszert. A Kádár-rendszer '60-as évektől a '70-es évek végéig tartó időszakát prosperálónak tekinthetjük, hogy aztán a rendszer hosszú agóniája következzék a '80-as években. Az 1989-90-es rendszerváltás után 20 év viszonylagos nyugalomban telik, hogy aztán 2010 után a politika kimozduljon a sarkaiból és a Fidesz egy addig szokatlan kormányzási stílust és ideológiai tartalmat valósítson meg.

Feltűnő, hogy az egyes rendszerek – bár kezdetben egy stabilnak tűnő közjogi alapra támaszkodtak – milyen erősen ki voltak téve a belső támadásoknak. Hiába volt rendszeralap a Habsburg-Magyar Monarchia fenntartása, a rendszer egyre inkább rászorult – ahogy akkoriban mondták – a „továbbfejlesztésre”. A Horthy-rendszerben látszólag végig a közjogi alap Trianon felülvizsgálata jelenti, konfliktus keletkezik a hagyományos „úri politika” és a rendszer népi és szociális alapokon történő továbbfejlesztése között. A Kádár-rendszerben az autark szocializmus közjogi alapját akarja az az MSZMP-n belüli és az azon kívüliellenzék továbbfejleszteni, de sokáig úgy, hogy ne rendszerváltás, hanem csak modellváltás legyen. Az 1990 utáni rendszerben pedig a továbbfejlesztés az időről időre megjelenő rendszerváltási igényekben ölt testet. A Fidesz 1998 előtt dobja be először, hogy „kormányváltásnál többre, rendszerváltásnál kevesebbre” van szükség, hogy aztán mára az egész politikai paletta számára világos legyen, bármilyen kormányváltás rendszerváltás is egyben.

 

Pártpolitikai dimenzió

Nagy hasonlóságok mutatkoznak a pártpolitikában, azon belül is abban, hogy milyen a kormány- és az ellenzéki pártok elrendeződése. A dualizmusban szinte mindig ugyanaz a párt kormányzott (Szabadelvű Párt), és vele szemben az ellenzéket sok kis, a kormányzáshoz közelebb alig jutó párt alkotta. A Horthy-rendszerben a Keresztény Nemzeti Egység Pártja, majd a Nemzeti Egység Pártja kormányzott. Az ellenzéki Pártoknak még annyi babér sem termett, mint a dualizmusban: sosem jutottak hatalomra. A Kádár-rendszer meg egyenesen nem is ismerte az ellenzéki pártok fogalmát, hiszen a rendszer végig egypártrendszer volt. A rendszerváltás utáni időszak látszólag mindezeket felülírta, hiszen egy kiegyensúlyozott pártrendszer jött létre 1990-ben. Ennek példájaképpen az 1990 utáni választásokat (egészen 2006-ig) mindig más párt nyerte. Azonban a trend ez után megfordult, mégpedig elsőként nem a Fidesszel, hanem az MSZP-vel. 2006-ban az MSZP – 2002 után – megnyert egy újabb választást és volt esélye arra, hogy megalapoz egy hosszú kormányzást. Végül is erre nem került sor, s a Fidesz lett az a párt, amely 2010 óta folyamatosan kormányon van. Erre mondják a megfigyelők, hogy a Fidesz 2010 közötti kormányzása nagyban emlékeztet a régebbi magyar kormánypártok leválthatatlan hagyományára. S ugyanígy: az ellenzék mai szétaprózottsága és kormányképtelensége is régebbi tendenciák megelevenedésére utal.

De vajon igaz-e, hogy a mai pártrendszer olyan, mint a régiek? Igaz-e, hogy egy leválthatatlan kormánypárttal szemben egy „habarékellenzék” áll?

E tekintetben a nyilvánvaló hasonlóságok szembeszökőek. Hiszen a mai Fidesz óriási gyűjtőpárttá vált. A korabeli leírások megemlékeznek arról, hogy a Deák-, majd pedig a szabadelvű Pártot is nagyon különböző társadalmi csoportok alkották. Hasonlóképpen így volt ez a Horthy-rendszer kormánypártjaival, amelyek még a nevükben is az egységet hirdették (hasonlóképpen a mai NER-hez). És a korabeli ellenzéki pártok szintén meglehetősen hátrányos helyzetben voltak a kormánypártokhoz képest. Utoljára a magyar politikában 1848 előtt volt két nagy párt – az óta a magyar pártrendszer ab ovo sokpártrendszer, de aránytalanul elosztva. A Kormánytáborban mindig egy párt van (A Horthy-rendszerben volt a fő kormánypártnak egy szatellit pártja is), míg az ellenzéki tábor sok apró párt alkotja. Ma sincs ez másképpen, s ez nyilvánvaló versenyhátrány az ellenzéknek.

De azért érdemes felfigyelnünk az eltérésekre is. Hiába kormányzott 30 évig (1875-1905) folyamatosan a Szabadelvű Párt, kormányzása egyáltalán nem volt töretlen. Elég, ha csak megemlítjük ennek a kormányzásnak az utolsó szakaszát: Széll Kálmán (1899-1903) és Tisza István (1903-1905) kormányzását. Mindketten a Szabadelvű Pártra támaszkodva kormányoztak, de a két kormányzás ég és föld. Széll „békéltető” kormányzást folyatott, Tisza pedig „felforgatót”. Az előbbi korszakában aránylag rendezett volt a kapcsolat kormány és ellenzéke között (oly annyira, hogy a kormányzás elején egy ellenzéki párt intézményesen integrálódott is a kormánypártba); az utóbbi korszakában pedig totálisan kiéleződtek kormány és ellenzék konfliktusai (az ellenzékből a kormányba integrálódó párt újra kilépett és ismét ellenzéki lett). Nem lehet egy lapon említeni Bethlen István vagy Gömbös Gyula kormánypártját a két háború között, nem is beszélve arról, hogy a Gömbös utáni miniszterelnökök korában mivé lett a kormánypárt.

Arra a tanulságra juthatunk tehát, hogy bár formai értelemben sok a hasonlóság, egy mélyebb elemzés azonban számos különbségre is rávilágíthat.

 

Rendszer-névadó vezetők

A cikk elején említett névsor a következő: Ferenc József, Horthy, Kádár, Orbán. Ez a névsor az erős (sőt autoriter) vezetőket hivatott kifejezni. Ezek szerint a magyar politika állandó sajátossága, hogy az élén mindig olyan vezetők állnak, akik egy közben összpontosítanak szinte minden hatalmat. Ferenc József és Kádár annyiban alkothat „egy párt”, hogy mindketten vérben indultak, totálisan elutasítottak voltak, s pályafutásuk második (nagyobbik) részében a kortársak jelentős része számára elfogadottá váltak. Horthy politikai szerepvállalása kezdetétől nagyjából a végéig ugyanazon a skálán mozgott, míg Orbán liberálisként kezdte és később ideológiai pozíciót váltott.

A névsorba azonban beilleszthetünk más neveket. Már csak azért is, mert Orbánon kívül a többiek nem voltak (Kádár csak kis ideig) miniszterelnökök.

Manapság a pártpolitikai trendek fokozott tanulmányozásának korában egyre inkább előbukkannak a magyar történelem korábban elfelejtett miniszterelnökei. Az 1990-es rendszerváltás után sokáig nem nagyon került előtérbe például Tisza Kálmán (miniszterelnök: 1875-1890) neve. Mostanában a közvélemény az ő személyét emlegeti Orbán Viktorral kapcsolatban s egyre gyakrabban hasonlítják össze Tisza Kálmán működését Orbán Viktoréval. Az összehasonlítás első ismérve a kormányzási idő. Tisza Kálmán egyhuzamban 15 évet kormányzott, Orbán Viktor pedig (2010 óta) 10-et. Sok elemzés foglalkozott Tisza módszereivel, azzal, hogy milyen tudatossággal és hatékonysággal valósította meg kormányzati elképzeléseit és tette a kormányzást hermetikusan zárttá az ellenzék irányában. A dolog másik oldala persze (s ezzel Tiszát a maga korában is sokan vádolták), hogy kormányzása idején nagy volt a korrupció.

Ha tehát nem Ferenc Józsefet nézzük, akkor Tisza Kálmán lehet ennek a kornak az egyik legérdekesebb és egyben Orbán Viktorra leginkább emlékeztető figurája. Ugyanakkor azt is hozzá kell tennünk, hogy bukása után Tisza még jó ideig (mint mezei képviselő) ott ült a parlamentben, de ekkor már semmilyen komolyabb szerepet nem játszott.

A Horthy-korszakban Bethlen István nevezhetjük, ha nem is rendszer-névadónak, de a kor legnagyobb formátumú politikusának. S láss csodát: ha belelapozunk, miket írtak vele szemben az ellenzékben lévő, és a kormányra jutástól fényévekre járó ellenzéki pártok vezetői, akkor megdöbbenünk. Merthogy a legválogatottabb szitkokat szórták rá, és az a minimum, hogy az általa uralt pártot állampártnak nevezték.

Az állampárt kifejezés a magyar politikatörténet régi fogalma. Sokáig azt hittük, hogy ez a kádárizmus szülötte, pedig dehogy. A dualizmusban került elő először és a Horthy-rendszerben gyakran használták.

A ma és a magyar politikatörténet

Egyszerre igaz tehát, hogy a mai magyar politika számos dolgot „továbbvisz” a múltból, és az, hogy a mai politika azért mégis nagyon más, mint a régi. Egyértelmű, hogy nagy hasonlóság van kormány- és ellenzéki pártok hatalomhoz való hozzáférésében. A mai kormánypárt erre a hagyományra alapozva úgy látja, ez még sokáig így maradhat. És valóban. A mai ellenzéki pártok sokban emlékeztetnek a régiekre. Azok és a maiak sem tudnak kormányra jutni.

Ám azt is látnunk kell, hogy itt van egy nagy különbség a múlttal szemben. Mégpedig az, hogy a régi magyar kormánypártok nem csak gyűjtőpártok voltak, de belülről nagyon tagoltak is. A hosszú kormányon levés ára az volt, hogy amolyan belső váltógazdálkodás keretében sorban élték fel (Tisza és Bethlen kivételével) a miniszterelnököket. Voltaképp tehát a régi kormánypártok korántsem voltak olyan stabilak, mint első ránézésre látszik.

A mai korszak nagyon más, bár a Fidesz abban hasonlít a régiekhez, hogy gyűjtőpárt. Ám minden másban eltér a régiektől. A legfőképp abban, hogy nincsenek belső törésvonalai, ergo nem szükséges gyakori miniszterelnök-cseréket végrehajtania. Ebből fakad az, hogy Orbán Viktort Tisza Kálmánhoz, nem pedig (mondjuk) Szapáry Gyulához vagy Wekerle Sándorhoz hasonlítják. Ahogy már szóba került: azt már ismerjük a történelemből, mi történt a 15 évig kormányzó Tisza bukása után. Azt még nem tudjuk, mi következik a mai rendszer majdani bukása után.

Egy biztos: a magyar politikatörténet rengeteg tapasztalatot és tanulságot kínál, és egyre nyilvánvalóbb, hogy ezeket nem mellőzhetjük, ha releváns módon akarjuk leírni a mai korszakot.

Összesen 83 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Mit kap lölő a nevenapjára?

Hát várkastélyt a Kárpátokban!

Nekem is nagyon megütötte a fülemet. Ami NEM volt, az nyugalom, viszont a nemzeti vagyont háborússal felérő, szinte jóvátehetetlen veszteség érte. Azok a kormányok NEM voltak képesek a népség-katonaság javára kormányozni. Túl sok magyar pénz vándorolt ráadásul adó paradicsomba, magán kámforrá válva a közvagyonból.

Nagyon gyenge elemzés és szerintem a megállapításoknak a fele sem igaz.
Orbán Viktor vezette kormányt autoriternek a baloldal nevezete el (elsősorban Tamás Gáspár Miklós illetve Fodor Gábor), hogy bele tudják magyarázni a diktatórikus kormányzást.
Az elemzésben pedig úgy néz ki, hogy amelyik kormányfő több cikluson keresztül kormányzott az a kormányzás csak autoriter lehet, amely azonban nem igaz.
A felhozott három időszak között több az eltérés, mint a hasonlóság. Az 1980-as - szerintem 1976 évtől - években történteknek pedig sokkal több összetevője van, mint amit az elemzés sugall.
Szerintem Orbán Viktor a szó valódi és eredeti értelmében soha nem volt liberális és a FIDESZ sem. Kétségtelen, voltak és ma is vannak benne liberálisok, de nem ez a jellemző.
A FIDESZ Orbán Viktor vezetésével 1993 évtől folyamatosan szélesítette a táborát, nyitott és fokozatosan gyűjtőpárttá vált, és elfoglalta a politikai paletta mindkét oldalát. A többi rendszerváltó párt pedig elerodálódott és ma már csak az MSZP billeg a küszöb érték körül.
Jelenleg Gyurcsány Ferenc tesz kísérletet a többi párt ,,lenyelésével,, ehhez azonban nincs meg számára a megfelelő politikai terület, a hitelesség, mert a FIDESZ/KDNP szövetség elfoglalja.
Az ellenzék folyamatosan azzal kísérletezik, hogy a gyűjtőpártot szétrobbantsa, árkok keletkezzenek a párton belül és a szavazótáborban, de eddig nem jártak sikerrel. A jelenlegi állás szerint 2022-ig sem fogják ezt elérni. Pedig amíg a FIDESZ/KDNP pártszövetséget egybe tudják tartani, addig az ellenzéknek nem sok babér terem.

:-)
,,Többi nyögvenyelős hasonlóság is olyan, hogy mindegyiknek a két füle közt van a feje és mindnek bőr van a nyakán.,,

Akkor ezek szerint Csizmadia Ervin is hasonlít hozzájuk.

Te az SRI-nek dolgozol, mint szeekely?
Elég hülyék vagytok, miért nem vesztek ehhez egy magyar ABC-s klaviaturát?

Hát, az Orbán rendszer azért belpolitikai okokból lett, az EU-nak jobb volt a Bajnai.
Nem?

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés