Néppárt – Karl igen, de Carl nem?

Palkó Attila írása a Mandiner hetilapban.

Ismét erőre kaptak a rendkívüli állapotot mint jogi intézményt övező ideo­­lógiai-politikaelméleti viták. Ebben a diskurzusban megkerülhetetlen tekintély Carl Schmitt. Ő dolgozta ki elsőként részletesen a rendkívüli állapot jogelméleti alapjait. Schmitt szerint rendkívüli jogrendben nyilvánul meg leginkább egy állam szuverenitása, nem elvont jogelvekben vagy a nemzetközi jogban. Annak bevezetéséről ugyanis csak államok képesek dönteni, a döntés képessége pedig a politika lényegét jelenti. Schmitt a terület legnagyobb teoretikusa, lényegében minden álláspont vele összhangban vagy vele vitázva fogalmazható meg – tőle függetlenül semmiképp. Sajátos gellert ad mindezen vitáknak, hogy nagyjából 1932 és 1936 között Schmitt közreműködött a náci hatalom kiépítésében és működtetésében, megalapozva ezzel a későbbi ad hominem érveknek. Kétféleképp lehet ugyanis eljárni, ha Schmitt neve felmerül egy vitában. Lehet árnyalt politikaelméleti és ideológiai vitát folytatni a munkásságáról, vagy lehet – szellemi restségről tanúságot téve – szimplán egyenlőségjelet tenni személye és a náci eszmék támogatása között. Az elviekben jobboldali Európai Néppárt (EPP) – Donald Tuskkal az élén – a közelmúltban az utóbbit választotta, miközben egyébként Karl Marx személye egyre elfogadottabbá válik a „konzervatív” európai pártcsaládban.

Kettős mérce? Rendben, de nem mindegy, merre BILLEN a mérleg!

Marxot emlegetni a jelen helyzetben messze nem indokolatlan. Jean-Claude Juncker az EPP prominens politikusa, az Európai Bizottság előző elnöke 2018-ban személyesen vett részt a németországi Trierben azon a megemlékezésen, amelyet a baloldali filozófus születésének kétszázadik évfordulója alkalmából rendeztek. Az egykori bizottsági elnök maga is érezte, hogy jelenléte némi magyarázatra szorul, hiszen állítása szerint több kritikai élű levelet is kapott részvétele miatt.

Álláspontját védendő, Juncker meglehetősen távolságtartó, már-már eszmetörténeti jellegű elemzésbe kezdett Marx helyes megítéléséről. Beszédében elmondott érvei szerint egyrészt a filozófus nem felelős azokért a tettekért, amelyeket a nevében követtek el, másrészt a személyét megértés és értő emlékezés nélkül nem tudjuk helyesen megítélni, harmadrészt Marxot a saját korából kiindulva lehet megérteni, negyedrészt nem lehet beleszeretni az ő korának a kapitalizmusába, s nem kell ahhoz marxistának lenni, hogy mindezt belássuk.

E szavak mögött sajátos értékválasztás húzódik meg. Ha valaki nem szimpatizál Marxszal, nem kezd bele ilyen és ehhez hasonló, eszmetörténetinek álcázott politikai érvek felsorolásába, hanem – jó okkal – keres magának jobb példaképet az európai eszmetörténet csarnokából. Hogy Jean-Claude Juncker mégsem így járt el, többet árul el róla, mint Marxról. De még inkább sajátos az a tény, hogy az Európai Néppárt egésze sem látott kivetnivalót ebben az értékválasztásban. Egyedül a keleti – a marxizmusról gyakorlati tapasztalattal rendelkező – tagállamok pártjai fejezték ki nemtetszésüket.

Ha Marx mellett így kiállni értékválasztás kérdése, akkor mi a helyzet Carl Schmitt-tel? Donald Tusk néppárti elnök épp Schmitt nevét és munkásságát választotta eszközül, hogy kellően burkoltan, de mégiscsak a nemzeti­szocializmussal hozza összefüggésbe Orbán Viktor magyar miniszterelnököt. Tusk állításának rejtett premisszája, hogy a Schmitt gondolataival való bármilyen rokonság vagy rokoníthatóság a nácizmus árnyékát veti bárkire. Ez a megállapítás pedig ugyanolyan értékválasztás, mint Marx személyének relativizálása.

Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy Schmitt védelmében rendre ugyanazokat az érveket lehet elmondani, amelyeket Juncker használt két éve: egyrészt Schmitt nem felelős azon emberek tetteiért, akik később a munkáit felhasználva követtek el emberiségellenes visszaéléseket, másrészt a személyét megértés és értő emlékezet nélkül nem tudjuk helyesen megítélni, harmadrészt a jogász-filozófust csak saját korából kiindulva lehet megérteni, negyedrészt nem lehet beleszeretni Schmitt korának weimari köztársaságába, s nem kell ehhez nácinak lenni, hogy mindezt belássuk.

Több szempontból is hasznos ilyen szemüveggel vizsgálni Juncker mondatait. Egyik fontos tanulság, hogy ilyen vagy ehhez hasonló kijelentés sem hangzott el az EPP részéről Schmitt szerepének értelmezésében. Ezzel szemben Marxban nem az irigység ideológiájának, a kommunizmusnak az atyját látják, hanem egy félreértett nagy gondolkodót. Nem is lenne ezzel baj, ha mindezt az európai szocialisták vagy zöldek állítanák, csak hát itt az elméletben jobboldali Európai Néppártról van szó. A Schmitt–Marx-tengely egyértelmű skálát jelent ebben az esetben, amely megmutatja az EPP ideológiai természetét, s úgy tűnik, a pártcsalád jobboldali szempontból könnyűnek találtatott, s szíve mélyén a baloldalra húz.

A politikatudomány megértőbb, mint Tusk

A Juncker által Marx megértéséhez használt gondolatmenet Schmittre való alkalmazása annál inkább hasznos, mert valóban felvázolja azokat az érveket, amelyekkel Carl Schmitt személyét és munkáit a politikatudósok védelmükbe veszik. Gyakran hangoztatott érv, hogy a jogász-filozófus nem felelős azért, amire munkáit felhasználták. Szinte pontosan ezt az érvet használja Pogonyi Szabolcs, a CEU (!) oktatója egy 2010-es Magyar Narancs-interjúban: „(…) ez az elmélet kiszakítva ebből a kontextusból használható egészen más célokra is. Mondhatjuk, hogy nincsen szükségszerű összefüggés Carl Schmitt náci szerepvállalása, tehát a náci rezsim kiszolgálása és a schmitti politikafelfogás között.”

Szintén gyakran hangoztatott érv, hogy kellő megértéssel kell fordulni Schmitt személye és tanai felé. Hasonlóan érvel Chantal Mouffe politikai gondolkodó, aki Politics and Passions: the Stakes of Democracy című 2002-es művében épp amellett érvel, hogy a liberálisoknak is érdemes megfogadniuk Schmitt liberalizmuskritikájának egy részét, különben a liberális demokrácia oly mértékben depolitizálódhat, hogy az szükségképpen nem liberális, de a politikum szempontjait jobban felvállaló vezetők felemelkedéséhez vezethet. Napjaink vitái legalább annyira igazolják vissza Mouffe intelmeit, mint Schmitt kritikáit.

Ugyancsak nem ismeretlen az az érv, hogy Schmittet a saját korából szemlélve kell értelmezni. Pontosan így jár el Stephen Holmes The Anatomy of Antiliberalism című 1996-os kötetében, amelyben azt állítja, a weimari köztársaság diszfunkcionáló politikai rendszere tette Schmitt gondolkodását olyanná, amilyen lett. Holmes olvasatában Schmitt azért tudott a politikai liberalizmus ilyen markáns kritikusává válni, mert közelről látta a hibáit.

Ez egyben rámutat arra is, hogy Juncker negyedik érve milyen jól használható Schmitt esetében is. Ahogy nem lehet beleszeretni Marx korának kapitalizmusába, az is szinte közmegegyezés tárgya, hogy Schmitt korának weimari köztársasága kvázi működésképtelen politikai berendezkedés volt, amit épp a weimarizálódás szó széles körű elterjedése bizonyít leginkább.
Még számtalan olyan tartalmi szempont van, amely mentén Schmitt munkássága értelmezhető, ideértve azt a sor fontos gondolkodót, akikre befolyással volt – a teljesség igénye nélkül: Hannah Arendt, Jacques Derrida, Jürgen Habermas –, nem beszélve az Izrael 1948-as alkotmánytervezetére és a kortárs neokonzervativizmusra gyakorolt hatásáról.

Merre tovább, néppárt?

A politikaelméleti vitáknál jóval aktuálisabb kérdés, vajon mennyire nevezhető jobboldali erőnek az a pártcsalád, amely megértéssel fordul Karl Marx munkásságához, de Carl Schmittben csak eszközt lát a nácizáshoz. Mert mindez nemcsak szellemi sekélyességről, hanem ideológiai kiüresedésről is árulkodik. Ez mutatja igazán, mennyire aktuálisak az Európai Néppárt jövőjével kapcsolatos viták.

Címlapképen: Donald Tusk, az Európai Néppárt elnöke Carl Schmitt nevét használta arra, hogy burkoltan lenácizza Orbán Viktort a koronavírus elleni magyar intézkedések kapcsán. Fotó: STIPE MAJIC / ANADOLU AGENCY / ANADOLU AGENCY VIA AFP