Az elsüllyedt világok izgalmasak – Szálinger Balázs a Mandinernek

2020. március 21. 9:58
„Elegem lett a közéleti mondandóból, idegesített. Hol tudtam megnyugodni? Otthon, a hegyünkön. Se áram, se víz, viszont mókusok, pölék, őszapók, ez sokkal izgalmasabb.” Szálinger Balázs nemzedékének egyik legkarakteresebb költője, aki azt vallja: amit a világról közlendőnek gondol, azt a műveibe írja bele, nem másba. A költővel – aki egykor a Mandiner-előd Utolsó Figyelmeztetés alapítója és névadója volt – zalai szülőföldjéről és az al-dunai tájról, közéletről és természetről, futballról és zenéről is beszélgettünk.

Szálinger Balázs 1978-ban született Keszthelyen. Költő, drámaíró. 2001-ben diplomázott az ELTE művelődésszervező szakán. Eddig kilenc önálló kötete jelent meg, a legutóbbi 361° címmel a  Magvető Kiadónál. 2012 és 2017 között a Hévíz című irodalmi folyóirat szerkesztője volt. 2014-ben alapította Szűcs Krisztiánnal, a Heaven Street Seven korábbi énekesével a Szűcsinger nevű formációt, első lemezük Ennyit tudtunk segíteni címmel 2018-ban jelent meg. A költészet mellett színházi munkákkal is foglalkozik. Irodalmi munkásságát – egyéb kitüntetései mellett – eddig Bródy Sándor-, József Attila- és Artisjus-díjjal ismerték el. 2016-ban elnyerte a Méhes György-nagydíjat is.

***

Épp nemrég adta le egy könyv kéziratát a kiadónak. Mit lehet tudni erről a könyvről?

Ez lesz az első olyan, ami nem verseskötet. Direkt nem mondok prózát.

Miért?

Mert nem az. Egy napló végül is, esszéisztikus napló, kis lírás beütéssel. Mindig is hencegtem azzal, hogy sose fogok prózát írni, most sem érzem azt, hogy ezt megtettem volna.

Ebből a leendő könyvből részleteket már lehetett olvasni folyóiratban. A részletekből úgy tűnt, hogy itt egy aldunai utazásról van szó. Miért épp az Alduna?

Gyerekkorom óta vonzott az a vidék az olvasmányok, a mondák, a történelem alapján. Vagy öt éve elmentünk a feleségemmel, aztán muszáj volt visszamenni. Egy egész hónapot voltunk ott, egy Orsova melletti faluban 2018-ban, miközben a gyerekünket vártuk. Szinte közvetlenül a Kis-Kazán szoros mellett laktunk.

Ott is írta a könyvet?

Az alapját, a naplót ott írtam, szerkesztett könyv aztán itthon lett belőle. Kézzel készült, minden nap lejegyeztem, hol jártunk, mit találtam a neten a helyről stb. Mind a ketten írtunk egyébként. A feleségemé persze titkos. Aztán amikor Sopronban voltunk munka miatt egy hónapot, nagyjából unalmamban gépbe vittem az egészet. Ahogy írtam be, elkezdtem javítgatni. Kérdezte a feleségem, hogy minek javítgatom, ha nem akarom megjelentetni. Ez befészkelte a fejembe magát, és egy kis pofozgatás után megmutattam a kiadónak. Az idei Könyvhétre – ha lesz – jelenik meg Alduna címmel.

A gyerekkori álmodozásokhoz, olvasmányélményekhez képest milyen a mai Alduna?

Pont olyan, mint Az arany ember nyitánya, csak rárakódott a 20. század, aminek a fő állítása az, hogy semmi sem olyan, amilyen. Ez a két sáv egymáson elképesztően izgalmas. Meg kell dolgozni azért, ha értelmezni akarod. A 20. századi történelemről gyerekkoromban nyilván nem tudtam, csak Jókairól, Széchenyiről, az itt menekülő szabadságharcosainkról tudtam. Az, hogy ott van egy elsüllyesztett mesesziget, egy lebontott város, méghozzá a magyar történelem emblematikus városa, nagyon vonzó téma költőileg is.

Az elsüllyedt világok izgalmasak.

Pikáns volt egy ilyen helyre menni, miközben várjuk a gyereket. Sok-sok izgalmas réteg másolódott egymásra, nem is lehetett ott nem írni.

Egyfelől az elmúlás a külvilágból, másfelől a születés belülről…

Inspiráló. Az előző verseskötetem majdnem fele is vagy ott született, vagy annak kapcsán.

Arany buggyan a földből elő,
Tér közepén törésvonal beáll.

Hamarosan itt tornyok dőlnek el,
És vöröset köhög a szentséges Jézus.

A három templom terén most kezdik el
Platók oltárától kihirdetni a törvényt.

Ami népirtás, ma évődő, szinte pajkos,
Ami folyó, fémesen folyik el.

(Aranyvidék)


Úgy tűnik, mintha az utóbbi években mintha valami „átkattant” volna valami a költészetében. Nagyobb hangsúlyokat kap a természet és a táj történelme.
 
A történelem mindig érdekelt. Csak beúszott mellé a természet. Azt éreztem, hogy

kiírtam magamból, ami a közös dolgainkból, a közéletiségből érdekelt.

Valaminek be kellett tölteni ezt az űrt. A természet pont ilyen, pont így működik. Ahol egy kis tér felszabadul, oda azonnal bekúsznak a növények. Így történt, kiment a közélet, bejött a táj, bejöttek a madarak.

Ez valamiféle hátralépés is, kihátrálás a ricsajból?

Jó, a Köztársaság utáni köteteimben én is kevésbé látszom. De közben megszületett a gyerek, így kicsit visszatért a személyesség.

Egy ideje a Bárka folyóiratnak ír tárcákat. Ezek a tárcák kiemelten foglalkoznak a pályakezdő költők nehézségeivel, tanácsokkal látja el azokat, akik ki akarnak lépni az irodalom nyilvánossága elé.

A Bárka szerkesztői felkértek, hogy írjak nekik havonta egy tárcát. Nem volt ötletem. Amíg a Hévíz című folyóiratot szerkesztettem, kifejezetten sokat foglalkoztam pályakezdőkkel. Azóta viszont már nem, noha közlendőm bőven van még ezzel kapcsolatban, hiszen folyamatosan látok helyzeteket, utakat, hibákat, megoldási lehetőségeket. Az érdeklődésem nem szűnt meg a pályakezdők iránt, még ha nagyjából el is apadtak a versküldemények, amiket kapok. Mindig gondoltam rá, hogy egyszer írok valami verstanos könyvet, csak hát 2014-ben megjelent G. István László Repülő szőnyege és Horváth Viktortól A költészet ellenforradalma. Egy éven belül megjelent két zseniális kötet ebben a tárgyban. Egyiket se tudtam volna ilyen jól megírni. Viszont egyikük sem beszél arról, hogyan küldünk verset egy folyóiratnak, milyen kísérőlevelet írunk hozzá, hogy állunk az ihlet kérdéséhez, és így tovább. A Bárka felkérése jó apropó volt arra, hogy ezeket megírjam. Jó helyen is van náluk, érzem, hogy szeretik. Úgy néz ki, hogy ez lesz az Alduna utáni könyv.

Említette a Hévíz című folyóiratot, amelynek hat évig a főszerkesztője volt. Miért hagyta abba?

Hogy szabad lehessek. Nem az időmet rabolta vagy az energiámat, hanem a szabad figyelmemet. Hogy nyitott tudjak lenni a váratlan irányból jövő, váratlan dolgokra. A Hévíz mellett nem lett volna Alduna, és nem lett volna a Bárka-sorozat. Mert

a legfontosabb mégis csak az, hogy írjak.

Fontos, hogy ne úsztassam le a legjobb, legtermékenyebb éveimet azzal, hogy szerkesztő vagyok. Szerintem ebben a hat évben dolgoztam a legtöbbet életemben. De ez a hat év költőileg a legnagyobb kihagyás lett, kevésbé voltam nyitott a külvilágra és kíváncsi a saját dolgaimra. Volt olyan is, hogy egy fiatal költő azt mondta, talált tőlem egy verset a neten, és gondolkodom-e azon, hogy megjelentessem. Ettől azért megrémültem. Nem elsősorban költőként jelentem meg már, hanem szerkesztő bácsiként egy folyóiratnál. Szóval nagyon hízelgő, de ha nekem ez az elsődleges definícióm, akkor az rémálom. Szerencsére szépen le tudtuk vezényelni Cserna-Szabó Andrással az átadás-átvételt, az utódaim beletanultak, semmi rossz íz nem volt az egészben. Alkalmas és fiatal emberek vették át a munkámat, Bandi pedig nálam eleve jobb szerkesztő. Erre az eszményi búcsúra is nagyon büszke vagyok, nem minden folyóirat él meg zökkenőmentesen egy ilyen váltást. Eltelt azóta két év, és a Hévíz nélkülem is jól működik.

Az első két kötete Erdélyben jelent meg, noha nem oda valósi. Miért pont Erdélyben?

Nem azért, mert ez volt a célom, hanem mert úgy sodort az élet. Jaj, hányszor elmondtam én már ezt... A polgári szolgálatos katonai időmet egy alapítványnál töltöttem, ennek kapcsán dolgoztam a tusnádi táborban, ahol az Előretolt Helyőrség című folyóirat esteket tartott. Épp kezdtem abbahagyni az írást mint tizenkilenc éves joghallgató, de ez visszarántott. Megismerkedtem az ottani fiúkkal. Nekik volt folyóiratok, könyvkiadójuk, egyértelmű lett, hogy közöttük indulok el.

Élt is egy ideig Nagyváradon, aztán Kolozsváron.

Egy-egy évet éltem ezekben a városokban, tíz év különbséggel.

Amikor Kolozsváron élt, az is irodalmi indíttatású ottlét volt?

Nem, az magánéleti.

Gyötrelmesen szépen csúszik a műsor.
A szónok viccelődik,
Majd felsorolja jelen lévő ismerőseit.
Előtte tér, a téren senki,
A tér szélén alkalmazottak,
////// Elvesztünk.
Még a közönség legaktívabb tagja is
Hatalmas fánkokon gondolkodik.

Szélütötte környék, frissen kövezett.
Kilométerekkel a kép mögött
////// Sejthető elkerülő út,
Az átadás ugyancsak sejthető emlékei.
Itt minden tönkretéve lett,
Majd újjáépítés címén máshova huzalozva.
Csak az a múlt marad meg,
Ami fel se tűnik. A többit újrarakják.

Melyik ködből válik ki a lovag
Egy új felfogású hibastratégiával,
Hogy legapróbb városainkban
Újra megjelenjen az élet?
Grammatikailag egységes ország,
Megnyugtató márvány fű mellett
Állunk, és hallgatunk
////// Egy beszédet.

(Műsor)


Jó ideje eltűnt a Facebookról, ami manapság már szinte azzal egyenlő, hogy nem is létezik.

Viszont

sokkal többet tudok dolgozni, és jobban is érzem magam.

Sokkal kíváncsibb vagyok, és sok baromság elmegy mellettem úgy, hogy nem értesülök róla. De persze minden döntés előnyökkel és hátrányokkal is jár. Szóval nem vagyok az olvasók szeme előtt, és a köteteladásokban kétségtelenül érezhető volt az eltűnésem. Néhány oldal is hiányzik, például a Dél-Erdéllyel foglalkozó Facebook-oldalakat nem látom, sok utazásunknak egy-egy ilyen volt az apropója. Bár mostanában úgyse nagyon utazunk.

Nincs okostelefonja sem.

Nincs, vagyis magamnál hordom az előzőt a telefonszámok, a fényképek miatt.

Mintha minimálisan akarna csak részt venni az egyre inkább az online térben folyó életben.

Így van. Bár tök mindegy, mennyire akarok kimaradni, teljesen úgyse tudok.

 

A Hévíz melletti Alsópáhokon nőtt fel. Ott mennyire köztudott, hogy ismert költő?

Tudnak rólam, persze, de ezt úgy kell érteni, hogy tudják, hol laknak a szüleim. Otthon azért nem költő vagyok, hanem valaki, aki ott nőtt fel. Csak jó dolgokat kapok hazulról.

Van a művház előtt két fa is, amiket én ültettem

egy-egy rendezvény kíséretében.

A „zalaiság” mennyiben határozza meg az identitását? Mert mintha a zalaiak az átlagosnál büszkébbek lennének a szülőföldjükre.

Kevés olyan megye van, aminek saját öntudata van. Városoknak van inkább, régióknak, földrajzi vagy néprajzi tájegységeknek. Ebben Zala tényleg kivétel.

Mi ennek a zalai identitásnak a forrása?

Egyrészt biztos a településszerkezet, a nagyon tagolt táj, ami mindig is lehetetlenné tette, hogy főbb útvonalak szeljék át. Az ennek köszönhető zártság és magára utaltság. A középkorban ott állt meg a török, jó sokáig végvári vidék volt. Észak- és Nyugat-Zala eredeti népessége meg is maradt. Ott van Zrínyi Miklós bámulatos programja, aztán később, a rendi országgyűlések idején Zala a liberalizmus egyik fő gócpontjává vált, ahol igazi nagyságok születtek. Deák Ferenc mellett Csányi Lászlót is említeni kell, ő sajnos nincs a köztudatban. Pedig nagyon fontos ember volt, a reformkornak és a szabadságharcnak is megkerülhetetlen alakja. Ez az állandó rebellis hozzáállás jól állt Zalának a történelemben.

És a betyárvilág.

Az is, igen, ha a Balaton-felvidéket is Zalához értjük.

Alsópáhok volt a bakonyi betyárcsárda-hálózat legnyugatibb pontja.

Gyerekkoromban még állt a Csali csárda a falu központjában. Nem messze onnan, keletre ott a fenékpusztai csárda, aztán a gyöngyösi betyárcsárda Hévíz mellett. Ezek szerencsére még megvannak. Tudtommal ez volt a három legnyugatibb.

Tudható önről, hogy hatalmas futballrajongó, ez is része a zalai identitásnak. Sokat írt róla.

Ma már annyira nem. Az már nincsen, nem nagyon foglalkozom ezzel.

Mi vette el a kedvét?

Van egy csapatom, a Zalaegerszeg, van tetoválásom is, mit mondjak még. A lagzim másnapján kupameccs volt Nagyberkiben, másnaposan elmentem. El lehet képzelni, amikor a lagzi másnapján reggel nyolckor azzal ébresztem a feleségemet, hogy megyünk kupameccsre Somogyba… Vagy amikor a déli határnál, a Bácsalmás-Zalaegerszeg kupameccsen én voltam egyedül a vendégszektor… És most azt hiszem, hogy ha kupameccs van, és az ellenfél mondjuk valami erős ember csapata, és azon a meccsen múlik az ellenfél nemzetközi kupaindulása, akkor... hát nem tudom. Ó, a fenét, dehogyisnem tudom, hiszen a csapatom a mátrixon belül van. A ZTE tulajdonosa is Felcsút-közeli vállalkozó. Ahogy látom, elég jó játékosokat irányítottak oda, és rengeteg a pénz. De én erre, gazdag emberek hobbijára nem szeretnék már költeni a sajátból. Úgy is rengeteget költök rá, hogy nem.

Inkább játszom a szőnyegen a gyerekemmel.

Hallgat még zenét?

Nagyon sokat.

A pólóján David Bowie-t látom.

Néha hetekre be tud törni az életünkbe.

Egy időben zenei újságíró is volt.

A Wanted magazinnál voltam, aztán a sziget.hu-nál, még a Sláger Rádió zenei oldalára is írtam.  Nemrég észrevettem, hogy a New Musical Express éves TOP 50-es albumlistáján az első tízből nem ismerek mindenkit, hogy finoman fogalmazzak. Megöregedtem, kicsit elment mellettem a zenei világ.

Valamilyen kapcsolata mégis maradt ezzel a világgal, mert Szűcs Krisztián (Heaven Street Seven) társaságában megalapították a Szűcsinger duót, amivel koncerteznek is.

Ez a Rájátszás nevű produkcióból jött. De régóta is ismerjük egymást. Járunk mindenfelé, kerületi művházakba, vidékre, fesztiválokra. Nagyon szeretjük. Nyertem annak idején népdaléneklési versenyt, ebből annyi maradt, hogy van egy jó altató-szettem a gyerekeknek a Vidróczkival és hasonlókkal. De a zenei karrieremet a mutálással befejeztem.

Annak idején részt vett a Mandiner ősváltozatának, az Utolsó Figyelmeztetésnek a létrejöttében (az UFi alapításának krónikáját itt írtuk meg tíz éve – a szerk.).

Igen, a szeplőtelen hőskor.

Húszéves voltam, és nagyon élveztük, hogy csinálunk valamit.

1998-99 körül indult, úgy emlékszem, az enyém volt a címötlet. Nem voltam szerkesztő, de írtam bele cikkeket, tévékritikákat, recenziókat. Jó időszak volt, aztán elsodort az élet.

Jelentős a színházi jelenléte is.

Leginkább abból élek, noha ez nem rendszeres munka. Leginkább bábszínházi felkéréseim vannak. Szerencsére egyik hozza a másikat, és még szeretem is csinálni. Meg hát mégis csak írás, nem más.

Bodzafordító hidegek jönnek
Ideverődnek itt éjszakáznak
Nevet is hoznak ha kell ha nem kell
A fátlan ember az halott ember

Fordul a bodza a táj sem pihen
Hajlítóüzem füstöl az égre
Múltam helyére ipar telepszik
Próbáljak végre ne bánni semmit

Nem új élet ez hanem az élet
Nem semmivé lett hanem megállt
S hogy újraindult csak bizonyíték
Valami nagyra sohase hinnéd

Az ismert világ végén megállunk
Nézd csak minálunk fordul a bodza
Itt járt az ördög de amit elvitt
Valaki fogta és visszahozta.

(Bodzaforduló)

Mintha két lépés távolságból figyelné az irodalmi életet és az azzal járó folyamatos állóháborút.

Írni akarok, dolgozni akarok, és nem akarok se gyomorvérzést, se infarktust, se rákot ettől az egésztől. Nem kapaszkodni vagy kitámasztani kezdek, hanem azt érzem, egyenesen én szakadok szét, amikor az országot repesztik. Nagyon foglalkoztat a közélet, de amit közlendőnek gondolok, szeretem művekbe beleverni, nem másba. Azt hiszem, tétje is ennek van igazán, és a dolgom is ez. Volt, hogy sikerült, volt, hogy nem. A Köztársaság című könyvem megjelenése után elegem lett a közéleti mondandóból, idegesített.

Hol tudtam megnyugodni? Otthon, a hegyünkön. Se áram, se víz, viszont mókusok, pölék, őszapók, ez sokkal izgalmasabb.

Ha a Facebookról való távozással, a Hévíztől való megválással összeolvasva ez kivonulásnak tűnik, akkor legyen az. De nem érzem magam kivonulva, sőt, pont most érzem magam a világ közepén.

Nemsokára pedig visszaköltöznek a hazai tájakra.

Elköltözünk, igen, egy-két éven belül. Az állatvilágban is szokás néha öregen visszatérni a gyerekkori színhelyre; illetve van, hogy ha nem sikerülnek Pesten az ember dolgai, hazakullog levezetni. De én se öregnek, se sikertelennek nem érzem magam. Egyenesen ott akarom a legfontosabb műveket megírni, illetve a műveken kívül is dolgozni szeretnék a szülővárosomban. Hátha lesz még húsz jó évem Keszthelyen.

Fotók: Ficsor Márton

Összesen 32 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés