Veszélyesnek tartom az állandó kiabálást, egy idő után alapzajjá válik

2019. július 23. 20:58

Tóth Krisztina
Magyar Narancs

Jöttek a reakciók, hogy ne tegyük be a PIM-be a lábunkat. Én beteszem. Áruló lennék? És nyilván nem tetszik, ami zajlik. Interjú.

„MN: Akkor nálunk eleve reménytelen az ügy, mert mintha a sebek, sérülések nem gyógyulnának, hanem társadalmi szinten újratermelődnének, a félelemkeltés, riogatás a központi üzenet.

TK: Ami feltépi a már gyógyulófélben lévő sebeket is. És emiatt egyre erősebben rezonálunk mindenre. És itt muszáj elmondanom, hogy sokszor irtózom azoknak a reakcióitól is, akikkel elvekben és alapokban egyetértek. Rémiszt az agresszió, sokszor képtelenek magára a jelenségre reflektálni, mert minden ügy­ben ott van az összes korábbi sérülés is. Még a legkisebben is. És ha valaki másképp reagál, jön a kollektív ítélkezés.

Friss élményem a Jelenkor-est a PIM-ben. A lapban a kilencvenes évek eleje óta publikálok, a múzeumba harminc éve járok felolvasni, otthon vagyok benne. De már az est előtt jöttek a reakciók, hogy ne tegyük be a PIM-be a lábunkat. Én beteszem. Áruló lennék? És nyilván nem tetszik, ami zajlik. Irodalmi erőközpont. Már a szó mély borzongással tölt el. Láttunk már ilyet, nem először történik meg a magyar irodalomban. De írókat kijelölni nem nagyon lehet. A kultúrpolitika az olvasók arcába tud nyomni szerzőket, de kedveltek ettől még nem lesznek. Lehet erőlködni, torzulhat is a kép, de olvasókat, népszerűséget nem hoz a propagálás.

Nem ilyen kérdésekbe kellene beleállni. Hanem a munkánk magas minőségével kellene tüntetni. Függetlenül a körülményektől. Folyamatosan dolgozni, mintha mi sem történt volna. Nem szabad, hogy elharapózzék a neurózis. Nem gondolom, hogy nem kell konfrontálódni, csak épp nem mindenáron. Veszélyesnek tartom az állandó kiabálást, egy idő után alapzajjá válik. Sokan a radikalizmust, a keményebb kiállást hiányolják, de én nem hiszem, hogy ennek van most ideje. A hitelesség és a magas minőség legyen a tiltakozás, ne például az indulatból fakadó publicisztikák, amelyek elvonják a szépirodalomtól az alkotói energiát.

MN: Nem feltétlen attól vonják el. Bennem máshol van a két műfaj eredője, és frusztrálna, ha nem hallathatnám a hangom közéleti kérdésekben is.

TK: Talán ez alkati kérdés is. Engem, ha valami nagyon felbosszant, abba az egész lényemmel, libidómmal beleállok, az ügy kitakarja a világ többi részét. Iszonyatos pazarlásnak tartom, ha az író a művei helyett publicisztikákban ereszti ki a gőzt. Többek között azért is haragszom a hatalomra, mert elérte, hogy mindenki mást csináljon, mint ami a feladata. A tanár tüntessen, az ápoló sztrájkoljon, az író újságot írjon.

Én mindig beszélek a problémákról, évek óta ugyanazt mondom, mániákusan, hol halkabban, hol hangosan kiabálva – a novelláimban. Nagy a veszélye, hogy az ember sértetté váljék, és én nem szeretnék belenyomorodni ebbe az egészbe, szükségem van az energiáimra. Jól láttam az előző nemzedéket. Tudom, Nemes Nagy miként vált rigiddé és intranzigenssé. Emlékszem, amikor az Írószövetség közgyűlésén Mándy, ahogy meglátta Somlyót, vette a kalapját és távozott. Ugyanez történik velünk is. Akarjuk ezt?”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/152076

Ajánljuk még a témában