Radikális hagyaték

Mi Csurka a mai jobboldalnak?

2019. április 15. 07:58

Csurka örökségét sem magunkkal cipelni, sem letenni nem tudjuk, pedig érdemes lenne szétválasztani az életmű tartósan érvényes, illetve vállalhatatlan elemeit.

A Csurka-recepció hullámzását a jobboldalon mi sem mutatja szemléletesebben, minthogy a MIÉP-es időket illető jogos kritikák után, Csurka halálát követően megjelent egyfajta mitizálási kísérlet, illetve tetten érhető a „Csurka Istvánnak mindenben igaza volt” toposz fel-felbukkanása is.

Lapunk hasábjain két, egymásnak felelő írás is foglalkozott az utóbbi időben a csurkai örökséggel, az egyiket Trombitás Kristóf kollégánk jegyezte, a másik Szerencsés D. Márton vendégcikke

Trombitás felveti a Trump-analógiát: szerintem összevethetetlen a két karakter, mert nehéz egységes trumpi világképről beszélni, Csurka viszont – a maga apokaliptikus túlzásaiban is – sokkalta kiforrottabb, kidolgozottabb és elvakultabb mitológiát épített.

A világ szerencséje pedig, hogy a populista, provokatív Trump hatalomra kerülhetett, Csurka pedig nem. 

Trombitás arról is szót ejt, hogy Csurka számos gondolata ma is friss, ezzel szemben Szerencsés úgy summáz, hogy Csurkát meghaladtuk, a múlt kazamatáira kellene vetni politikai örökségét.

*

Számomra fontos tanulsága a két írásnak, hogy nem lehet a csurkai hagyományt szellemi monolitként kezelni, igenis

szét kell szálazni nem csupán irodalmi és közéleti munkásságát, hanem politikai meglátásait is.

Nagy hiba lenne ugyanis az egész csurkai életműről sommás véleményt mondani, mikor az rendkívül széttartó, rétegzett, más-más üzenetet hordozó.

Nézzük először, mi az, ami vállalható, amiben igazsága volt!

1992-es, elhíresült számvetése, a Néhány gondolat a rendszerváltozás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán fájdalmas pontossággal látta az MDF gyengeségét, tévelygését és azt is, hogy az első szabadon választott kormány a szűkre szabott mozgástérben is imbolygott. Azt, hogy a jobboldal elvesztette a médiaharcot, hogy a baloldali médiatúlsúllyal igenis foglalkozni kell. Hogy az MDF történelmi hibákat követett el az első alapszerződéssel, amit követett a többi.

Göncz Árpád személyének és munkásságának értékelése is megfontolandó: ősbűnnek tartja az SZDSZ-MDF-paktumot, és az államfői poszt átengedését a liberálisok jelöltjének. Csurka rámutat, Göncz folyamatosan, konzekvensen visszaélt hatalmával. Politikai ellenpólusa volt az Antall-kormánynak, hetvenegyszer vett részt a parlamenti üléseken, alkotmányos és politikai vétót gyakorolt, sőt, öt önálló törvényalkotási kezdeményezése is volt, ebből a leginkább elhíresült a taxisblokád résztvevőinek közkegyelmet adó törvény. Ezzel szemben az MSZP-SZDSZ-kormány alatt alig hallatta hangját.

Csurkának igaza van abban, hogy a rendszerváltás félrecsúszásában,

az MDF sikertelenségében Göncz elfogultságának, érdekvezérelt működésének is vastagon szerepe volt.

Csurka azt is tisztán látta, hogy a privatizáció félrecsúszott, és a kárpótlási törvény sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Kérlelhetetlen kritikusa lett az első MDF-kormánynak, és bár sem ereje, sem lehetősége nem volt változtatni az irányvonalon, ebbéli bírálatait az idő visszaigazolta. Tanulságos felidézni azt is, hogyan skiccelte fel Antall József alakját e dolgozatban:

„Antall József a magyar politika nagy alakja, a történelem kiegyező, stabilizáló, megőrző politikusai között valahol Deák és Bethlen István között van a helye. Az ő bölcsessége, önmérséklete, előrelátása és higgadtsága nélkül már régen zűrzavarba süllyedt volna ez az ország. A sors, az isten azonban nem elég kegyes hozzá és a magyarsághoz. Antall nemcsak nagy államférfi, hanem tragikus hős is. Mert mindazt, amit most felsoroltunk, amiből ki kell törnie az MDF-nek, fel lehet sorolni más előjellel is: hogy ennek fejében fennmaradt az ország, nem süllyedtünk bele a káoszba fizetésképtelenségbe, hogy senkinek sem kellett nélkülöznie és vándorútra kelnie.”

Látta és láttatta továbbá, hogy mennyire törékeny a rendszerváltás utáni Magyarország gazdasági helyzete,

mennyire illuzórikus az önállóság, és hogy az IMF milyen vállalhatatlan feltételeket szabott a gazdasági helyzet stabilizálásához. Tegyük hozzá, ebben az esszében már felvillan a New York–Tel Aviv-tengely, amelyre későbbi kiteljesedő, nyomasztó világképét építi. Azonban a dolgozat nagyját még releváns meglátások teszik ki.

A rendszerváltásban csalódott, az MDF-ből kiábrándult Csurkából ugyanakkor egyenesen következett a MIÉP-et felépítő, nemzeti radikalizmusnak szellemi műhelyt és valós közösséget ácsoló Csurka. Később pedig a saját kudarcaiba belemerevedő, Cassandra-hangú Csurka.

A Magyar Fórum arculatváltása remek indikátora ennek a felvirágzásnak, majd hanyatlástörténetnek. Egyre dagályosabbá, egyre apokaliptikusabbá váltak a vezércikkek, egyre belterjesebb lett a szerkesztőség, és egyre egysíkúbb a lap tematikája.

A radikális, energikus, nyughatatlan Csurka nehéz természetű vizionáriussá, nehezen befogadható, önjelölt vátesszé vált.

Mindent kezdett betölteni az antiszemitizmusa, a helyzetértékeléseit fojtóvá tették a beleszőtt világösszesküvés-elméletek, a MIÉP pedig lassú bomlásnak indult. A párt, amely a mai ellenzékhez képest magasabb szellemi minőséget képviselt, amely egykor számos jobboldali fiatalnak nyújtott közösséget, és létrehozott egy eleven nemzeti radikális szubkultúrát (Bocskai Színpad, Pannon Rádió), fokozatosan kiüresedett díszletek közötti, horthysta nosztalgiában magukra maradó világmegváltók nyugdíjasklubjává vált.

Tegyünk itt egy kis irodalmi elágazást is. A csurkai életmű ugyanis az írásokkal együtt teljes.

Ahogy Trombitás is rámutat, a Ki lesz a bálanya? vagy a Deficit ma is megkerülhetetlen, de érdemes két, kevésbé köztudatban élő alkotásra is felhívni a figyelmet. Nála ugyanis senki sem írta meg jobban, szebben, plasztikusabban, hogy működött a megalkuvó, csinovnyiklelkű kádárizmus a kultúrában, mint ő tette a Túrógombóc című drámájában.

Hogy milyen az elemi ostobasággal szembeni értelmiségi döbbenet, megalkuvás, kitérés, belesimulás.

Ahogy ott van a másik, szintén figyelemreméltó antiutópia, a Koncovszki-részleg. Kis szeletnyi, hátborzongató orwelli fikció arról, amiről méltatlanul kevés szó esik. Hogy a diktatúra a nyelvet is uralni akarja, a szavak, fogalmak átértelmezése azt a gondolati síkot is átformálja, amelyen értekezünk, végső soron pedig magunkat is megváltoztat.

Ám hol helyezzük el akkor Csurkát?

A kritikus gondolataira érdemes vigyázni: az eszdéeszes gőgöt ostorozó, a kommunizmussal szembeni kérlelhetetlen harci szenvedélyt őrizzük meg. A drámákat olvassuk, értsük, élvezzük, és azt pedig figyelmeztető jelnek, tanulságnak véssük fel, hogy milyen volt a korosodó, monomániás Csurka, és hogyan is kellene méltósággal lezárni egy életművet.

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/146739

Ajánljuk még a témában