Miért bukik el a baloldal Latin-Amerikában?

2017. december 9. 17:02

Molnár-Caracas Antal
Mandiner
Sorra buknak el vagy mondanak csődöt az ezredforduló környékén hatalomra jutó baloldali erők Latin-Amerikában. Miért kerültek hatalomra és miért fáradtak el mostanra ezek a kormányzatok?

„Aqui se respira lucha”

Mexikóban születtem és egészen kilenc éves koromig kint éltem a családommal Veracruz állam egyik városában, San Andres Tuxtlaban. Szerencsésnek mondhatom magamat, hiszen mindent megkaptam, amit egy gyermek kaphat kicsi korában: oktatást magániskolában, nyaralást a tengerparton, minden nap jó minőségű ételt az asztalon. Azt hinné az ember, hogy ezek magától értetődő dolgok, de Mexikóban és Latin-Amerikában nem azok.

Miért is tudott a baloldal az ezredforduló környékén nagy győzelmeket aratni Latin-Amerikában? 

Az élet kemény

Azért mert a kilencvenes évek környéki neoliberális gazdaságpolitika a jóléti populista rendszerek megmaradt részeit felszámolta, a gondoskodó állam imázsa pedig szépen lassan eltűnt.

A hazai és külföldi tőke folyamatos nyomására az ellátórendszerekből egyre nagyobb ütemben vonták ki a pénzt, olyan időszakban, amikor a latin-amerikai országokban a gazdaság nem működött valami fényesen – például Mexikó 1994-es gazdasági válsága; Venezuela 1990-es évekbeli erodálódó gazdasága.

Vagyis a neoliberális gazdasági modellt egy olyan térségre erőszakoltak rá, ahol nagyon sok szegény rá volt szorulva az államra, és azáltal, hogy az állam kivonult ezekből a területekből, sok szegény magára maradt. Az IMF-től és különböző Nobel-díjas közgazdászoktól származó ajánlások nem tudtak működni a térségben, ennek egyszerű oka pedig az, hogy Latin-Amerikában más felfogás szerint élik az emberek a mindennapjaikat, valamint mások a szokások és a kultúra.  

A latin-amerikai társadalom szemében a globalizáció egyenlő volt azzal a tétellel, hogy a gazdag globális elit országvezetőkön keresztül kizsákmányolja a szegény rétegeket. A multik a gonoszok voltak, az IMF pedig maga volt a megtestesült ördög. A külföldi tőke egyszerűen démonizálva lett, és a szegény lakosság körében teret nyert az a gondolat, hogy, ami csak az USA-ból és Európából származik, az minden bajnak az okozója. Ez ágyazott meg (részben) annak a folyamatnak, aminek a csúcsa a 2000-es évek körüli sorozatos baloldali győzelmek lett, ennek eredményeként pedig 18 latin-amerikai országból 12-ben a baloldali vezetés alakult (Argentína; Bolívia; Brazília; Chile; Ecuador; El Salvador; Honduras; Nicaragua; Paraguay; Peru; Uruguay; Venezuela) és Mexikóban a 71 éve hatalmon lévő állampártot is leváltották (itt jobboldalról történt a váltás, Vicente Fox elnökkel az élen).

Fontos tény: azok az emberek, akik Latin-Amerikában megszavazták a baloldali vezetőket, nem voltak baloldaliak. Azok az emberek éhes és reményvesztett emberek voltak, akik olyan gondolatokba akartak kapaszkodni , amik ételt, munkát, biztonságot és politikai stabilitást adnak. 
Ez a stabilitás létre is jött egy igen rövid ideig, ugyanis a hatalomátvételek után rendre gazdasági növekedés történt az érintett országokban. A közbiztonság javulásnak indult – ami lényeges tényező –, és a szociális háló egyre több embert ért el. Lula volt brazil elnök 8 éves kormányzása alatt 30 millió ember emelkedett ki a szegénységből, Argentínában az IMF kijjebb rugdalása után gyors növekedésnek indult a gazdaság (volt, hogy évi 8 százalékos GDP gazdasági növekedés történt), Chávez a győzelme után széles szociális hálót épített ki (pl.: ingyen népkonyha üzemeltetése a szegény negyedekben; százezernyi bérlakás ígérete; fizetésemelés a közszférában dolgozóknak; egészségügybe és oktatásba fektetett pénz). 

Latin-Amerikában az emberek bíztak az általuk megválasztott új kormányokban, reménnyel kezdtek bele az új korszakba, nagyjából akkoriban, amikor itthon az MSZP átvette a kormányzást a kétezres évek elején. 

A gond, hogy ezeket a szociális programokat, amikbe hatalmas pénzeket öntöttek bele, fenn is kellett tartani (ahogy itthon a 100 napos programot is). A 2008-as válságtól kezdve az emberek egyre kevesebb támogatást kaptak a központi vezetéstől. A központi kormányok, hogy ne veszítsék el a hatalmat, egyre jobban facsarták ki a nagy multicégeket. Az IMF-be, valamint az USA-ba retorikailag beleszálltak, hogy mutassák: ők a burzsoázia ellen harcolnak, és nem hagyják kirabolni, kihasználni az országot. Ami kis ideig működött is, ugyanis az emberek emlékeztek arra, hogy mi volt a kétezres évek előtt, és arra is, hogy a bajok okozói szerintük a gringók, a multik és az IMF voltak.

Chávez (Venezuela), Morales (Bolívia), Lula (Brazília) és Rafael Correa (Ecuador), még a csúcson

Az élet harc

Van egy további faktor, ami meg tudott ágyazni a baloldali gondolatoknak Latin-Amerikában, s egyben le is rázta ezeket magáról. Ez egy olyan sajátos szellemiség, ami a latin-amerikai határokon átível és az egész latin-amerikai közösséget jellemzi, 

ez a sajátosság pedig: a harc. 

Persze ez olyan tulajdonság más országok népeiben is megtalálható, de Latin-Amerikában mégis máshogyan érhető tetten. Hogy közelebb vigyem az olvasót ehhez a szellemiséghez, rövid kitérőként fel kell hoznom a migrációt. 

Sok olyan latin-amerikai országban, ahol az emberek szegénységben élnek, kényszerűen harcolnak az életben maradásért. A segély fogalma messze nem annyira ismert és elterjedt, mint itt, Európában. Az emberek magukra vannak utalva, és egy szebb élet reményében sokszor minden pénzüket összeszedve elindulnak északra, az USA-ba munkát keresni, dolgozni. Kockáztatják azt, hogy útközben kirabolják, megölik őket.

Ez egy olyan szellemiség, amely vakon megy előre és csak a cél érdekli. A bukás csak utolsó lehetőségként jön szóba. Csak cselekszik, megy előre, nem gondolkodik, aki belevág. Olyan szellemiség ez, amely nem ismer határokat, olyan, amely csak a pozitívumokat helyezi előtérbe. Mindezt úgy, hogy sokszor nincs a háta mögött senki és semmi; nincs mögötte egy olyan állam, amely támogatja. 

És mielőtt valaki azt mondja, hogy az Európába jövő népek hasonló elv mentén gondolkodnak, az félreérti a valóságot. Elég arra gondolni, mennyien is kezdtek el valóban dolgozni az Európába két év alatt érkezett migrációs tömegből.

S hogy miért ez a latin-amerikai harciasság? Mert ilyenek vagyunk. Forradalmakat csináltunk, hogy kézbe vegyük a saját sorsunkat; és amikor az a rendszer sem működött, amelyért harcoltunk, akkor újra harcoltunk és új rendszernek adtunk esélyt.

Most ugyanez történik. Az emberek megállás nélkül protestálnak, ökölbe szorítják a kezüket és kiabálják, hogy: „El pueblo, unido, jamas sera vencido!” (vagyis „a nép ha összefog, soha nem legyőzhető”). Nem véletlen, hogy például Venezuelában lassan két éve folyamatosan tüntetnek és nem fáradnak el az emberek, ugyanis „El pueblo no se cansa!” (a nép nem fárad el).

És van egy dolog, ami az idő teltével egyre nagyobb teret nyert és amit az elemzők, politológusok figyelmen kívül hagynak, és ugyanígy tettek a vezetők is: ez maga az internet. Az információ szabad áramlása egyre gyorsabb és gyorsabb ütemben terjedt: míg 2000-ben az internetfelhasználók száma Latin-Amerikában 18 millió volt, 2017-re ez a szám mintegy 350 milliósra duzzadt. Ez azért lényeges, mert az emberek elkezdtek tájékozódni, hogy mi történik a szomszédos országokban, illetve szerte a világban.

Elkezdtek rájönni, hogy nem mind feltétlenül igaz, amit a központi vezetés mond; és csak retorika szintjén jött el a 21. századi szocializmus, a valóságban nem.

Ez a folyamat az egyik oka, hogy a központi kormányok nem tudtak és nem tudnak már annyira hatékonyan működni propaganda szempontjából, mint előtte. Az emberek nem elég, hogy bőrükön érezték a nyomort, úgy látták és látják, hogy máshol is ugyanaz a helyzet.

Ez elindított egy egységes láncreakciót, aminek eredménye az, hogy Venezuela gyakorlatilag csődben van, és csak idő kérdése mikor lesz politikai változás. Bolíviában Evo Morales elnök immár jobboldali gazdasági politikát kényszerül folytatni a hatalmának megtartása érdekében, de egy népszavazáson elutasították, hogy negyedszerre is elnökként induljon.

Brazíliában a baloldal válságba került a korrupciós botrányaik miatt, Nicaraguát gyakorlatilag eladták Kínának, Kolumbiában békét kötöttek a gerillákkal és egy csendesebb, demokratikusabb irányba fordult az ország.

Argentínában elzavarták a baloldali kormányt és helyette egy jobboldali, piacbarát elnököt választottak meg, Chilében pedig csak névleg van baloldali kormányzás, és ez csak néhány példa.

Kormányellenes tüntetők Venezuelában

Az élet változás

Ha a baloldal vissza akar térni, akkor sokkal realistább gondolatok mentén kitalált üzenetekkel és politikával kell ezt megtennie. Nem csak Latin-Amerikában, hanem itt, Európában is. Ugyanis párhuzamosan kopik a baloldal mindkét kontinensen (miközben érdekes módon az USA-ban meg inkább tör fel).

A legnagyobb ellenségük nem a jobboldal, az oroszok, a xenofóbok, iszlamofóbok és így tovább, hanem az internet.

Ugyanis az internet miatt, ha a baloldal eljuttat valamilyen üzenetet, akár egy újságon esetleg a Facebookon keresztül, aminek köze sincs a valósághoz, akkor mellé megjelenik néhány információ, ami annak az ellentétét bizonyítja (lásd itt, Európában a migráció és az integráció kérdésköreit).

Viszont a baloldalnak Latin-Amerikában nagyobb esélye van újraszerveződnie, ott ugyanis a szegénység folyamatos és aktuális téma. Mint az élet minden egyes területén, mindig vannak ciklusok, és nincs ez másképp a politikában sem. Emiatt pedig most jó ideig jobboldali vezetések és kormányzások lesznek ebben a térségben – Európában szintén.

A baloldal hiteltelenítette magát, olyan módon, hogy – szintén az internet miatt – a múlt már közelebb került a jelenhez. Emiatt ha új gondolatokat fogalmaznak meg, akkor rögtön megjelennek a múlt elkövetett hibái (Gyurcsány is: ezért nem fog tudni visszatérni). Az LMP viszont azért kapaszkodott meg és tartja magát most is, mert nem lehet ellene felhozni olyan témát, amivel szembesíteni lehetne. Az már más kérdés, hogy nincs egy karizmatikus vezetőjük, amelyre tényleg úgy lehetne tekinteni, mint egy valódi vezetőre.

Hogy befejezésül megértessem a kedves olvasóval mit is értettem azalatt, hogy a latin-amerikaiak másképpen harcosak, unortodox módon beágyaztam egy zeneszámot. Ha rám hallgat a kedves olvasó, akkor ne csak hallgassa, hanem nézze is meg a videót és ha van rá mód, akkor fülhallgatóval. Remélhetőleg érezni fogja a fentebb leírtakat.

Írásomat a zeneszöveg egyik részével zárom:

„Vamos caminando, aqui se respira lucha” vagyis: „Úton vagyunk, és mi, itt, a harc szellemét szívjuk magunkba”.

Összesen 34 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

A kérdésre egyszerű a válasz: a szocializmus egaliter kultúrára építkezik- miközben az emberek nem egyforma képességgel születnek. A latinamerikai társadalmakban a humántőke nem tartozik a világ élvonalába. Ha ráadásul a legnépesebb, legelesettebb etnikai csoportok kiszorítják a hatalomból a képességeseket, akkor már meg is van a recept a biztos csődre.

A baloldal akkor kerül hatalomba, ha van mit elbirtokolni, felélni.
Ha a zsákmányolni való elfogyott, kikerül a hatalomból a következő kisajátítási alkalomig.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés