A II. világháborús nemi erőszak történetírása Magyarországon

2015. március 31. 15:17

Pető Andrea
Mandiner
A nemi erőszakot a csend összeesküvése veszi körül. Magyarországon a szovjet katonák által a civil lakossággal szemben elkövetett atrocitásokat sokáig a társadalom tabuizált csendje vette körül.

vilaghaboru_eroszak.jpg

Vendégszerzőnk, Pető Andrea, a CEU professzorának írása.

***

A II. világháborús nemi erőszak történetének írása Magyarországon1

A háborús nemi erőszak kutatása rendkívül nehéz, mert a jelenséget a hallgatás összeesküvése veszi körül.2 A történelmet források alapján írjuk, azonban csak kevés, módszertanilag amúgy is kellő óvatossággal kezelendő forrás áll a témában rendelkezésre. Az elkövetők, az erőszakot elszenvedők és a tanúk is abban érdekeltek, hogy ne beszéljünk az eseményről. A háborús körülmények között az erőszakot elszenvedőket gyakran meg is ölik, így nem marad se tanú, se forrás a bűntényről. A nemi erőszak magyarországi megítélésekor megfigyelhető az utóbbi időszak fősodorbeli szakirodalmában a lassú elmozdulás arról a korábbi álláspontról, mely szerint a nemi erőszak egyedi/kivételes eset, és az csak az egyéni elkövető felelőssége/devianciája lenne.

A mostanában Magyarországon is örvendetesen meginduló kutatások és kialakuló nyilvános beszédmód azonban néha a nemi erőszakot mint háborús fegyvert leegyszerűsítően elemezi. Sokan úgy tekintenek a háborús nemi erőszakra, mintha az csak a katonai vezetők vagy a politikusok kezében levő fegyver lenne, mellyel egyes népcsoportokat tudatosan büntetnének. Ezt hívja a szakirodalom intencionalista értelmezésnek, mely etnicizálja a nemi erőszak értelmezését és annak elkövetését egy adott népcsoporthoz köti. Ezzel szemben áll egy másik értelmezés, amely a nemi erőszakot a társadalmi nemek kapcsolatát meghatározó hatalmi eszköznek, azaz nemi erőszak kultúrája eredményének tekinti. Tehát strukturálisan a férfiuralommal meghatározottnak, ezért nevezzük ezt strukturalista értelmezésnek.

*

„A magyar csapatok a volt Szovjetunió területén is hasonló bűntényeket követtek el, mint a szovjet csapatok”

Magyarországon fontos előrelépés volt a háborús nemi erőszak kutatásában a magyar megszálló seregek által a Szovjetunióban elkövetett nemi erőszakot is dokumentáló, Krausz Tamás és Varga Éva által összeállított forrásgyűjtemény kiadása.3 A kötet számos módszertani hibája ellenére is rávilágított arra, hogy a magyar hadsereg katonái is a nemi erőszak kultúrájának részeként, nemi erőszakot követtek el a magyar megszállási övezetekben. Ez a kutatás első lépése: megtörni a hallgatás összeesküvését és beszélni a háborús nemi erőszakról, elismertetni, mint kutatási témát, melyet aztán a jövőben remélhetőleg szakmailag megalapozott, módszertanilag és kutatásetikailag megfelelő aprómunka követ.

A magyar csapatok a volt Szovjetunió területén is hasonló bűntényeket követtek el, mint a szovjet csapatok. A Veritas Intézetben e témában tartott előadásom után én magam, illetve az intézet is közvetlenül jó néhány ezt az előadást bíráló levelet kapott.4 Akár egy tudományos konferencia előadás sikeres témaválasztásának is betudható, ha már másnap többen is géphez ülnek és kifejezik nem tetszésüket a rendezvényen elhangzott előadásommal. A két, most idézett levélben ennél azért többről van szó hiszen jelzik, hogy a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszak Magyarországon a „forró emlékezethez” tartozik, ezért is kulcsfontosságúak az emlékezetpolitikai intervenciók.

Az első nekem írott levélben a szovjet katonák, mint a „másik” jelenik meg, tehát az intencionalista és etnicizáló magyarázó elv, mely tagadja, hogy a nők a militarizmus strukturális áldozatai lennének.

„Az Ön által összemosni kívánt szovjet, német és magyar katonai viselkedést illetni: úgy érzem itt sem találja a megfelelő következtetést. Ilja Ehrenburg biztatta a szovjet katonákat az ellenség asszonyainak, leányainak megbecstelenítésére. Abban a rendszerben ilyen vers csak a központi akarat egyetértésével jelenhetett meg, tehát az a katona számára biztatás volt. Ahogyan a vezetés biztatta erre a viselkedésre a szerb katonákat a délszláv háborúban, mert ez egy, a muszlim családok, közösségek széthullásához vezető módszer/fegyver. A magyar és német vezetés ilyesmire nem biztatták a katonákat, sőt a törvények és szabályzatok szankcionálták az ilyen tevékenységet. Ez a lényeges különbség, a vezetés hozzá állása. Hitvány emberek, bűnözők mindenütt vannak, ahogy ezt láthattuk amerikai katonanők esetében is. Nem a náci macsóság ami bűnre csábítja a katonát, hanem a háborús körülmények hatására tántorodik meg az érték nélküliségre nevelt férfi vagy nő, vagyis az ember.5

A második előadásomról írt levél a saját élményt, mint az „igazságot” hozza bizonyítékként. A családi történet hitelesebbé és ez által igazabbá válik, mint a történészek narratívája. A nők ebben az esetben ugyan kimondatlanul, de csak a magyar nők, hiszen a zsidó nőket senki sem bújtatta a németek illetve a magyarok elől. Itt is az enticizált, intencionalista elbeszélési mód vezet a másik szovjet katonák „állattá” minősítéséhez.

„Dr. Pető Andrea előadására a sunyi csúsztatás volt a jellemző, arról nem beszélve, hogy mondandóját 3 mondatban is elmondhatta volna. Saját családom elbeszéléseiből tudom, hogy pl. apósom a Kárpátokon túl határvadász században szolgált. Ha egy kis katona leosont a faluba és lopott egy csupor tejet, szigorú büntetést kapott. Ki volt adva parancsba, hogy a helyi lakosságot megkárosítani, zaklatni, erőszakoskodni nem lehet. Kivégezték volna azt, aki megerőszakol egy nőt. És szívesen megkérdezném az előadót: vajon ki elől bújtatták a lányokat, asszonyokat a falvakban, a németek vagy a szovjet katonák elől? Bizony csak az utóbbiak miatt kellett bujkálniuk. Mert a szovjeteknek szabad rablás és megtorlás volt kiadva, és tömegesen végre is hajtották. Nagymamához bejött Kiskőrösön egy kozák katona és nem elvitte a spájz tartalmát, hanem puskatussal mindent összetört, és kereste a lányait. Az állatokat pedig mind elhajtották.Persze minden hadseregben akad erőszakos, agresszív katona, ez nem vitás, de tömegesen csak a szovjetek viselkedtek ilyen állatiasan.”6

*

„A szovjet katonák által elkövetett nemi erőszak bűntette valóban büntetlenül maradtak”

Mindkét idézett levél a szovjet katonák büntetlen garázdálkodását tekintik kiindulópontnak. A szovjet katonák által elkövetett nemi erőszak bűntette valóban büntetlenül maradtak, s ez az 1945 utáni társadalmi ténynek máig ható következményei vannak. A Vörös Hadseregen belüli igazságszolgáltatási mechanizmusról, ha volt ilyen, nem tudunk, mert az orosz levéltárak e témában nem kutathatók, és ezek a tényezők megerősítik és tovább örökítik az erőszak kultúráját. Főleg, ha a II. világháború történetének magyarországi kulcs mítoszává válik a szovjet katonák áltak elkövett nemi erőszak.

Ebben a dolgozatban amellett érvelek, összehasonlítva a német és a szovjet csapatok által Magyarországon elkövetett nemi erőszakot, hogy ha szovjet katonák által elkövetett nemi erőszak a magyar hadsereg katonái által elkövetett nemi erőszak vizsgálatának mellőzésével történik, úgy ez a leegyszerűsített áldozatiság intencionalista beszédmódját hozza létre: azaz „a magyar nőket megerőszakolták az oroszok”. Le kell szögeznünk elöljáróban, hogy erre a leegyszerűsítésre amúgy a nemi erőszak témája igen alkalmas: „a katona megerőszakolja a nőt”, tehát a nőre áldozatként tekintünk, aki az egész nemzet, értsd „a magyarok” vagy „a németek” közösségének egészét jeleníti meg egyéni tragédiájában. Amellett érvelek, hogy ez a leegyszerűsítés – hiszen mint minden szimbolikus megfogalmazás, ez is leegyszerűsítés – veszélyes. Az a megfogalmazás, hogy magyar nőket erőszakoltak szovjet katonák, vagy hogy koreai nőket a japánok, eltakarja a jelenség struktúrális hatalmi lényegét.

Két szempontból is veszélyes az intencionalista beszédmód: egyfelől azáltal, hogy lehetetlenné teszi, hogy a nemi erőszak strukturális lényege megértését és a hosszútávú harcot az erőszak ellen, elősegíti az egyoldalú, kirekesztésre épülő kollektív emlékezet kialakulását. Azaz bezárul a strukturális érv a magyarázó érv előtt. Másfelől, ez a diskurzus az erőszakot elszenvedők számára sem nyit meg olyan társadalmi teret, ahol az őket ért erőszakot az áldozatok méltósággal és jövőre tekintve feldolgozhatnák. A két idézett levél a Veritas Történetkutató Intézet konferenciáján elhangzott előadásom kapcsán pedig azt bizonyítja mennyire aktuális a kérdésfelvetés.

Ebben a dolgozatban három dologra vállalkozom.

(1) Először áttekintem azokat kérdéseket, hogy mi következik abból, ha a német és a szovjet hadsereget összehasonlítjuk a katonáik által elkövetett nemi erőszak szempontjából, de nem említve a megszálló magyar csapatok kegyetlenkedéseit, és hogy hogyan alakul ki a leegyszerűsítő beszédmód.

(2) Másodszor pedig, ahogy a bevezetőben már jeleztem, amellett érvelek, hogy az áldozatiságra épülő intencionalista emlékezetpolitika, melynek alapeleme a történeti igazság feletti egyeduralom, hosszú távon megakadályozza a kritikus, különböző emlékezetkultúrák párbeszédére épülő történelemszemlélet lehetőségének kialakulását. Egyben ezen dilemma, az intencionalista vs. strukturalista ellentét feloldásának szükségessége mellett érvelek.

(3) Teszem ezt végül harmadsorban úgy, hogy az összegzésben a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszak hiányzó vizuális megjelenítését összekapcsolom az emlékezés keretének újra értelmezésével. És így reményeim szerint az összegzésben javaslatot teszek az intencionalista vs. strukturalista szemlélet összeegyeztetésére.

*

„A nemi erőszakot a csend összeesküvése veszi körül”

1. Összehasonlítás Magyarországon a német hadsereg rövid ideig állomásozott, és 1944. március 19-i bevonulása a szövetséges ország területére nem ütközött számottevő ellenállásba. Ez a két tényező: az állomásozás rövid időtartama illetve az, hogy szövetséges ország területén állomásoztak, meghatározta a német katonák által elkövetett nemi erőszak magyarországi emlékezetét. Tudniillik az maradt meg a kollektív emlékezetben, ahogy a két, az előadásomra érkezett levél is jelzi, mintha a német katonák nem erőszakoltak volna magyar nőket. Ellentétben a szovjet katonákkal, akikről úgymond „mindenki tudja”, hogy tömeges nemi erőszakot követtek el magyarokon, bujkáló zsidó nőkön, németeken, lengyeleken, szlovákokon stb. A Vörös Hadsereg véres harcok közepette legyőzte a gyilkos eszméket támogató német és magyar csapatokat, de az emlékezetpolitikai háborút már az ország felszabadítása pillanatában elveszítette.

Ha a német és szovjet katonák által elkövetett nemi erőszak eseteket vizsgáljuk, az első kérdés az, hogy milyen források állnak rendelkezésre. A következőkben tehát először arról írok, hogy a rendelkezésre álló források milyen módon határozzák meg a nemi erőszakról szóló beszédmódot és emlékezetet.

A nemi erőszakot – mint említettem – a csend összeesküvése veszi körül. Ha pedig beszélnek róla, csak a rendelkezésre álló szókinccsel és elbeszélési keretben tehetik meg, mert többszörösen tabuizált kérdésről van szó. Ez külön módszertani és elméleti kihívást jelent a történészeknek, és erkölcsi kérdéseket vet fel a társadalmi nem kutatói számára is. Ezért fogok az összefoglalásban egy másik beszédmód lehetősége mellett érvelni.

Magyarországon a szovjet katonák által a civil lakossággal szemben elkövetett atrocitásokat sokáig a társadalom tabuizált csendje vette körül. A háborús viszonyokból adódóan kevés írásbeli forrás keletkezett, és ezért csak közvetett forrásokból lehetett bizonyos következtetéseket levonni. A nők ellen elkövetett nemi erőszakról sokféle okból hosszú időn át hallgattak magukban az áldozatok és persze a hivatalnokok, a rendőrök és az elkövetők is. Hiányoznak és esetlegesek a róluk szóló írott dokumentumok is.

A nemi erőszak esetek összehasonlításához katonai, egészségügyi, bűnügyi, közigazgatási, egyházi és külügyi írott források jöhetnének elvileg szóba. A Vörös Hadseregre vonatkozó releváns katonai és egészségügyi iratanyag Oroszországban nem kutatható. A Magyar Országos Levéltárban őrzött külügyminisztériumi korabeli anyagaiban megtalálhatók az ország különböző részeiről érkező egyedi panaszlevelek a civil lakosságot ért atrocitásokról. A magyarországi közigazgatási jelentések, országosan a főispáni jelentések szintén megemlítenek egyes egyedi eseteket, de ezek önmagukban nem elegendők a teljes kép megrajzolásához. Azokon a területeken, amelyek többször cseréltek gazdát a harcokban, a területre visszatérő nyilasok jelentéseket vettek fel a korábban ott állomásozó szovjet csapatok kegyetlenkedéseiről, és ezeket terjesztették, de ezeknek a dokumentumoknak, melyek a nyilas uralom iratai között maradtak meg, a forrásértéke csekély.

Ugyanígy óvatosan kell bánni a népbíróságok azon ítéleteivel, amikor olyanokat ítélnek el, igen súlyosan, akik ellenálltak az erőszakoskodó, fosztogató szovjet katonáknak. Ezeket a szovjet katonák ellen fellépő civileket ugyanazon paragrafus alapján ítélték el, mint azokat a civileket akik a II. világháború idején zsidókat öltek vagy jelentettek fel. Budapest Főváros Levéltárában a tisztiorvosi és kórházi fondok adatai szintén csak hézagosan informálhatnak. Az árvaházi és örökbefogadási anyagok pedig nem hozzáférhetők a személyiségi jogok védelme miatt. Az egyházi források, így a prímási levéltárban őrzött anyagok alapján is az egyes plébánosok illetve lelkészek panaszkodtak, hogy nehéz helyzetbe kerültek, mikor azoknak a vallásos nőknek kellett tanácsot adni, akik a megerőszakolás után teherbe estek és az abortuszt választották.

Elhallgatott gyalázat

Az irodalom és a film is feldolgozta a kérdést. Polcz Alaine Asszony a fronton (1991) címmel írt saját élményeiről, a szépirodalomban pedig Konrád György Cinkos (1982) című regényét kell említenünk. E művek a személyes élmény hitelességét állították szembe az akkori „hivatalos“ történelemmel, mint Sára Sándor A vád (1996) című filmje is. Legújabban Kováts Judit Megtagadva (2012) doku-regénye és legutóbb Skrabski Fruzsina Elhallgatott gyalázat (2013) filmje emelte be a közbeszédbe ezt a történelmi tényt, fontos közéleti vitákat generálva. A legutóbbi feldolgozások is azt bizonyítják, hogy a fikcionalizmus, a kvázi dokumentum regény az a műfaj, melyben ez a történelmi tény elbeszélhetővé válik. A szóbeli visszaemlékezések, interjúk, kortárs feldolgozások pedig a fő forrásai ennek a kvázi-dokumentarista műfajnak. Fontos kiemelni, hogy ebben a műfajban azok szólalnak meg, akik láttak, de nem maguk az elszenvedők, tehát nem azok, akik éreztek és megéltek. Az esemény időbelisége miatt pedig egyre kevesebb esély lesz arra, hogy azok beszélhessenek, akik megélték és túlélték a nemi erőszakot. Viszont egyre többen beszélnek majd arról, tényszerűen, hogy szerintük mi történt; annak alapján, hogy ők mit láttak vagy hallottak. Vagy mit gondolnak, hogy most mit és hogyan kell elmondaniuk, hogy akkor mit láttak. A visszaemlékezés mindig a múlt, jelen és a jövő közötti folyamatos egyeztetés eredménye.

A két hadsereg, a Wehrmacht és a Vörös Hadsereg összehasonlítása az igazság a háborúban és a háború igazsága Michael Walzer által leírt dilemmáját veti fel.7 A Wehrmacht a náci állam végrehajtó eszköze, melyről az 1998-as Wehrmacht kiállításig sikerrel megőrizték azt a mítoszt, hogy nem volt közük a nem katonai típusú gyilkosságokhoz, azaz csak a harctéren gyilkoltak a katonaság önmaga felállította szabályainak megfelelően. A német katonák „tiszta kezét” ezzel katonai szakmai tudását nem vonták addig a kiállításig kétségbe. Ha II. világháború alatti visszaemlékezéseket olvasunk, a megszálló német katonákra úgy emlékeznek vissza, hogy azok makulátlanul vasalt egyenruhában fegyelmezetten és rendezetten viselkednek.

Erick von Manstein vezértábornagy – 1946. augusztus 10-én a nürnbergi perben tett – és a többi katonai vezető állítását, hogy a német katonák nem követtek el nemi erőszakot – vagy ha mégis, akkor az egyedi eset volt és példásan megbüntették – évtizedekig senki nem kérdőjelezte meg a hidegháború által felszabdalt világ nyugati felén. A keleti felén, a volt Szovjetunióban a hivatalos társadalmi nemek egyenlősítő politikája ellenére a normatív férfiasság rendszere megmaradt. A nemi erőszak a náci – és tegyük hozzá: a magyar – megszálló csapatok által is a civil lakosság ellen elkövetett atrocitásokként jelent meg az antifasiszta diskurzusban. Ezzel a Szovjetúnió az áldozati helyzetét erkölcsileg megerősítette és hegemón moralizáló diskurzust használta internacionalista, antifasiszta keretben és nem az erőszak militarista, hatalmi keretében.

Mielőtt továbblépnénk fel kell tenni a kérdést, hogy igaza volt-e Mansteinnek és másoknak – főleg a hadtörténészeknek –, abban, hogy a német katonák nem követtek el nemi erőszakot, vagy ha mégis, akkor az egyedi eset volt, és biztosan számíthattak feljebbvalóiktól büntetésre. Ahogy említettem, az emlékezetes és sokat bírált Wehrmacht-kiállításig ezt a kérdést fel sem tették. A legutóbbi kutatások –- Regina Mühlhauser, Monika Flaschka, Birgit Beck, hogy csak néhányat soroljak fel a kutatók közül, vizsgálták az ún. Manstein-mitoszt, miszerint a náci német hadsereg példásan és fegyelmezetten működött.8 Levéltári anyagok és visszaemlékezések alapján azt is elemezték, hogy a német katonák fegyelmezettségét bizonyítani hivatott másik mítosz az ún. fajgyalázás tilalma hogyan működött a gyakorlatban. Tehát azt a kérdést vizsgálták: igaz-e az, hogy a német katonák, a német törvényeket szigorúan betartva, ne létesítettek volna szexuális kapcsolatot a fajvédelmi törvények hatálya eső nőkkel, azaz szlávokkal vagy zsidókkal. A keleti fronton kb. tízmilliónyi egyenruhás német férfi harcolt és dolgozott. És hiába voltak a szigorú előírások (§5 a háborús büntetőtörvénykönyv nemi erőszakról szóló része (Notzucht) és §2 vérvédelmi törvény (Blutschutzgesetz)) a gyakorlatban ezek nem működtek, mert struktrurálisan nem működhettek. A német hadsereggel kapcsolatos emlékezetre mégis a szexuális erőszak megtörténtének a tagadása a jellemző. Szeretnék visszautalni megszálló magyar hadsereg által a volt Szovjetunióban elkövetett nemi erőszak tagadásának a néhol még most is megjelenő magyarországi mítoszára. A német katonai vezetők szempontjából a katonai rend és fegyelem, valamint a fajvédelmi törvények fenntartása volt fontos, de ez ugyanakkor szembe került a náci férfiasság egy alapelemével, melyet Annette Timm úgy fogalmazott meg, hogy “a férfi szexualitás nem egyéni örömforrás volt, hanem a nemzet katonai erejének megnyilvánulása”.9 Tehát a keleti fronton tömegesen történt nemi erőszak, minden katonai fegyelem, előírás és törvény ellenére. A német katonák által megerőszakolt nők nem kaptak jogi elégtételt a keleti fronton. Ellentétben a nyugati fronttal, ahol a helyi közigazgatás hivatalban maradt és ahol a nők feljelentést tettek. Keleten ez elképzelhetetlen volt, kivéve Magyarországot. Itt 1944. március 19-e, a német megszállás után a magyar közigazgatás hivatalban maradt, tehát paradox módon az, ami a tömeges deportálások megvalósítását lehetővé tette, azaz az együttműködés a magyar közigazgatás és a német megszálló csapatok között, fenntartott egy olyan jogbiztonságot, amely megvédte a magyar nőket a tömeges nemi erőszaktól. Magyarországon belül a zsidó származású magyar állampolgárságú nőket a magyar állam saját egyenruhás képviselői erőszakolták meg, erről is bőven maradtak fenn visszaemlékezések.10

Fontos leszögezni, hogy ezt a német katonai narratívát, tehát, hogy a katonák a törvényeknek és a feljebbvalóik utasításainak megfelelően cselekedtek, azaz nem követtek el nemi erőszakot, a szövetségesek sem vonták kétségbe. Hiába csatoltak a nürnbergi vizsgálati anyaghoz a szovjetek kiegészítő vallomásokat a német (és magyar valamint egyéb megszálló) katonák által a szovjet területeken elkövetett nemi erőszakról, ez nem illett bele a narratívába. Főleg nem, miután a szovjet csapatok tömegesen követtek el nemi erőszakot magyar (és egyéb felszabadított) területeken. A tömeges kifejezést használnám, mert az 1999-ben a Történelmi Szemlében megjelent tanulmányom, éppen amellett érvel, hogy a számszerűség meghatározása erkölcsileg és tudományosan is problémás: gondoljunk csak az olyan kérdésekre, mint hogy hány darab erőszaknak számít az, ha egy nőt többen erőszakolnak meg egy este?11 Ezért is joggal bírálták Skrabski Fruzsina már említett filmjét, mert abban a a magyarországi nemi erőszak esetek számai 80000-tól 800000-ig (!) repkednek. Ez a filmes eszköz, mely nyilván a tömegességet volt hivatva megjeleníteni nem reflektált arra, hogy mi a hatása ennek azokra, akik megélték ezt a bűntényt és mi a módszertani és elméleti jelentősége annak a történelmi ténynek, hogy csak durva becsléseink vannak (a nemi beteg gondozók hozzáférhető adatai alapján) arra nézve, hogy hány eset történhetett.12

*

„Akadályt jelent az áldozatiságra épülő etnicizált intencionalista emlékezetpolitika”

(2) Áttérve a dolgozat második részére, ahogy a bevezetőben már jeleztem, amellett érvelek, hogy az áldozatiságra épülő etnicizált intencionalista emlékezetpolitika – melynek alapeleme a történeti igazság feletti egyeduralom – hosszú távon megakadályozza a kritikus történelemszemlélet lehetőségének kialakulását. A szovjet katonák által elkövetett nemi erőszak története Magyarországon meg van írva – igaz, az orosz levéltári források vizsgálata nélkül. A történelemtudományban szinte példa nélküli módon megkockáztatható az a kijelentés, hogy a források, amelyek magyar levéltárakban vannak, melyeket az előző részben felsoroltam, fel vannak tárva. Esetleg mikrotörténeti kutatások segíthetnek megérteni a nemi erőszaknak a helyi társadalom komplex szövedékébe illeszkedő emlékezetét. Itt térnék vissza a bevezetőben megfogalmazott állításhoz. A jelenleg Magyarországon a szovjet katonák által elkövetett erőszakról kialakuló beszédmód ugyan megtöri a „csend összeesküvését”, de ezt olyan módon teszi, hogy leegyszerűsítően etnicizálja, azaz egyes áldozati népcsoportot, egységesen büntetettnek tételez. Félő, hogy többek között Skrabski Fruzsina úttörő jelentőségű filmjének hatására meginduló új helytörténeti kutatások is ezt a vizsgálati keretet fogják erősíteni (oroszok vs. magyarok), így a nők megerőszakolását eszközként használva a hegemón normatív emlékezetpolitika kialakításában és figyelmen kívül hagyva a szovjet hadsereg birodalmi jellegét.

Hogyan lehet ebből a helyzetből kilépni? A következőkben egy új forráscsoport bevonását javaslom az elemzésbe annak érdekében, hogy az abból leszűrhető elméleti és módszertani tanulságokon keresztül megnyissanak egy lehetséges új elméleti utat a háborús nemi erőszak elemzése előtt és ezzel meghaladhassuk az intencionalista vs. strukturalista vitát.

*

„Lehet-e, illetve kell-e ábrázolni a nemi erőszakot?”

(3) A dolgozat harmadik részében a célom, hogy az összegzésben a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszak hiányzó vizuális megjelenítését és reprezentációját összekapcsoljam az emlékezés keretének újraértelmezésével. Létezik tehát egy olyan forráscsoport, amelynek vizsgálatára eddig kevés figyelmet szenteltek a háborús nemi erőszak kutatói.13 Ez a vizuális megjelenítés. Ha készültek is képek a háborús nemi erőszakról, azok már halott nőket ábrázoltak, magáról az aktusról nem készültek képek, mert nem készülhettek képek. A képeken látható halott nőkről feltételezzük, vagy a rendőrségi vizsgálat utólag megállapította és erről esetleg békeidőben írásos dokumentum is készült, hogy megerőszakolták őket. Csak a legutóbbi időkben állnak elő arccal és történettel azok a nők például Koreában, akik megéltek, túléltek ilyen bűntényt, de ehhez szükség volt a csend összeesküvésének globális megtörésére és támogató nőmozgalmak és szervezetek létrejöttére.

Hogyan lehet, illetve kell-e egyáltalán, visszautalva Skrabski Fruzsina filmje körül kibontakozó vitára,14 ábrázolni a nemi erőszakot és lehet és kell-e emlékműveket építeni az áldozatoknak. A filmben fekete-fehér betétekben az egyik visszaemlékező által elmondott történet alapján rekonstruálták és színészekkel eljátszatták a megerőszakolás folyamatát. Ez jó néhány elméleti és módszertani kérdést felvet.

Lassan húsz éve kutatom a háborús nemi erőszak kérdését, de csak a következő, most elemzendő képeket találtam. Két fényképet és két a háborús nemi erőszak áldozatairól megemlékező emlékműről készült képet szeretnék a következőkben elemezni alátámasztandó azt az állításomat, hogy a nemi erőszak vizualitása és megjelenítés módja összekapcsolódik a történeti igazság hegemón, normatív megfogalmazásának lehetőségével.

prater_eroszak.jpg

Az első kép a bécsi Práterben készített rendőrségi fotó, egy abból a számosból, melyet a bécsi városi levéltár rendőrségi részlegében őriznek. Megtalálták reggel a holttestet, kiszállt a rendőrség, lefényképezték a holttestet és az orvosi véleményt csatolták, miszerint megerőszakolták és megölték az osztrák nőt. A tettes ismeretlen, de vélelmezték, hogy az elkövetők szovjet katonák voltak. A szovjet hadsereg laktanyái nem estek az osztrák igazságszolgáltatás hatóköre alá, így nyomozás szóba se jött. Az ügyet lezárták.

budapest_eroszak.jpg

A második képre Rácz Árpád hívta fel a figyelmemet, melyet ezúton is köszönök. A képre ő akkor bukkant rá, mikor egy korábbi Rubicon számba a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszakról írott korábbi tanulmányomhoz keresett illusztrációt.15 A képet Jevgenij Khaldei (1917-1997), az elismert szovjet hadifényképész készítette Budapesten, aki a Vörös Hadsereg katonáival együtt mozgott. Sok ikonikussá vált felvétel fűződik a nevéhez, köztük a Reichstag tetejére kitűzött szovjet zászló képe. Ezt a budapesti képet 1945 márciusa és áprilisa között készíthette, mert Khaldei április közepétől már Bécsben fotózott. Rácz Árpád azzal hívott fel telefonon, hogy szerintem ezeket a nőket a képen megerőszakolták-e, és ha igen, leközölhető-e a kép. Habozás nélkül rávágtam, hogy nem, nem közölhető le. Úgy éreztem akkor, nem lenne etikus áldozatok miatt illusztrációnak használni a képet a cikkemhez. Nem is jelent meg még akkor ez a kép. Azóta azon gondolkodom, hogyhogy évtizedekig senki se közölte le ezt a fotót, mikor a Khaldei-gyűjteményt olyan sokan és sokféle célzattal használták már.

gdanks_eroszak.jpg

A harmadik illusztráció egy tavaly nagy vihart kavart, a lengyelországi Gdanskban felállított magánemlékű, melyen egy szovjet katona egy terhes nőt erőszakol meg, akire pisztolyt fog. Az emlékmű címe: „Komm Frau!”. Az emlékművet lakossági tiltakozásra és hivatalos engedélyek hiányában nagyon hamar eltávolították.

glendale_eroszak.jpg

A negyedik pedig a kaliforniai Glendale-ben a koreai szexrabszolgák emlékműve, melyet 2014. januárjában avattak fel a japán kormány hivatalos tiltakozása ellenére. Itt egy üres szék emlékeztet arra a nőre, akit megöltek a japán katonák, illetve a hiányzó emlékezőre, aki a nő mellé ülhetne, hogy annak történetét meghallgassa.

*

„A nők áldozati helyzetét erősítik”

Nem vállalkoznék arra a kockázatos és hálátlan feladatra, hogy itt emlékmű állítását javasoljam a szovjet katonák által megerőszakolt magyar nőknek, amelyet pedig szorgalmaztak Skrabski Furzsina filmjét követően. Hiszen Magyarországon a legutóbbi, társadalmi egyeztetés hiányában felállított emlékművek jogosan komoly vihart kavartak azzal, hogy egyoldalú emlékezetpolitikai koncepciót fogalmaztak meg.16 De ha elgondolkodunk azon, hogy miként lehet egy olyan történelmi tényről, eseményről beszélni, emlékezni, aminek nincsen vizuális reprezentációja, akkor erre kétféle választ adhatunk.

Első válasz, hogy ne is legyen vizuális emlékezete. Ez Susan Sontag érve, miszerint az erőszakot ábrázoló képre való ránézés újból létrehozza nemcsak az erőszak vizuális kultúráját, hanem megismétli tekintetével az erőszakot magát, ahogyan kívülről rácsodálkozik a képre.17 Ez volt az egyik érv, ami miatt eltávolították a gdanski emlékművet és ami miatt kértem korábban Rácz Árpádot, ne közölje le a képet a Rubiconban. És ezért bírálták sokan joggal Skrabski Fruzsina filmjének azt a részét, amikor – igaz, az etikai kérdések maximális figyelembe vételével, de mégis – színészekkel eljátszatta, megismételtette a nemi erőszak aktusát a filmben, és ezzel hozzájárult az erőszak ciklikusságának és vizuális kultúrájának fenntartásához.

De létezik egy másik lehetséges válasz is. És ezzel szeretném befejezni a dolgozatot.

Az a zavar, bizonytalanság, amit ezekre a képekre nézve érzünk, talán hozzájárulhat a kritikai önreflexióhoz és ahhoz, hogy a strukturalista vs. intencionalista vitát úgy haladjuk meg, hogy az az áldozatok számára is teret biztosít. Teret az elmondásra és teret a tudatos hallgatásra is. A fényképeket úgy nézzük, mint a nemi erőszak elkövetése után eltelt időszak során hozzáférhetővé vált információkon keresztüli értelmezést. Ez az értelmezés, éppen úgy, mint a művészeti alkotások ikonográfiája, nem független a túlélők és az áldozatok által elmondott történetekből ismert esetek ikonográfiájától. Azt, hogy milyen módon formálta meg a „Komm Frau!” szobrot a művész, befolyásolták a túlélők fennmaradt történetei. Skrabski Fruzsina is egy túlélő történetét rekonstruálta a filmvásznon színészekkel.

A nemi erőszak kétféle fényképes megjelenítését mutattam be, és mind a kettő szükségszerűen közhelyes, hiszen a meglevő, történetileg kialakult ikonográfiai keretben jeleníthető csak meg a szenvedés. A Práterben meggyilkolt nő fényképe egyértelműen utalás a keresztény mártírok ikonográfiájára, a budapesti fényképen pedig a férfi válik az igazi áldozattá, aki siratja meggyilkolt női (feltehetően) családtagjait. A nő szükségszerűen tárgyiasul ebben a reprezentációban.

Az emlékművek esetében pedig a gdanski magán emlékmű érzéketlen ikonográfiai egyszerűsége, a koreai szexrabszolgák emlékművének túlzott érzelmessége és idealizáltsága mind-mind a női áldozati helyzetet erősíti. Hiszen mind az áldozatok elbeszélésén alapulnak és ők a számukra egyedül lehetséges narratív keretben beszélnek erről: ők áldozatok.

*

„Elveszítjük a megértés lehetőségét”

Végezetül összefoglalásul szeretnék visszatérni a bevezetőben megfogalmazott állításhoz. Ha a nemi erőszakot mint háborús fegyvert leegyszerűsítően értelmezzük, mintha az a katonai vezetők vagy politikusok kezében levő tudatosan használt fegyver lenne, amellyel egyes népcsoportokat büntetnek, azaz az intencionalista értelmezést választjuk; akkor elveszítjük a kérdés elemzése komplexitásának és struktúrális megértésének lehetőségét. Magyaroszágon ma a szovjet katonák által elkövetett erőszakról szóló beszédmód az intencionalizmus irányába halad, ahelyett, hogy a militarizmus alkotó részét, a normatív férfiasság elemeit tárná fel és kérdőjelezné meg, és szembesülne a nemi erőszak kultúrájának hatalmi érdekeivel. Ezt jelzik az előadásom után írott levelek is.

Ha viszont csak a strukturalista értelmezést használjuk, azaz úgy tekintünk a nemi erőszak áldozataira, hogy mindegy, hogy az eset hol történt, mert azt tételezzük, hogy a nemi erőszak kultúrája strukturálisan nemzetek feletti; akkor elveszítjük annak a megértési lehetőségét, hogy kiből hogyan lesz elkövető, milyen okai és következményei voltak a nemi erőszaknak, és kik voltak az áldozatok.

Sem az nem vezet a megértéshez, ha az erőszaktevő szovjet katonára pusztán mint szovjet megszállóra tekintünk, és elfelejtjük, hogy mind a magyar és a szovjet hadsereg része annak a militarista kultúrának, amelynek egyenes következménye, hogy a katona, ha megteheti, erőszakol – és ebben nincsen különbség magyar, német és szovjet vagy bármilyen nemzetiségű katona között. Azonban az sem helyes, ha az erőszaktevőre pusztán mint „férfira” tekintünk, mert ezzel a férfiakon elkövetett igen gyakori nemi erőszak jelenségét láthatatlanná tesszük és nem foglalkozunk okok és következmények azon komplex rendszerével, amelyek az adott katona számára lehetővé tette, hogy büntetlenül erőszakot kövessen el.

Pedig ez a komplex megértés erkölcsi és szakmai kötelességünk lenne a sokmilliónyi áldozat méltósága érdekében. Erre tett kísérletet ez a dolgozat, úgy, hogy a képek, melyeket bemutattam, szembesítettek minket a saját magunk által létrehozott határainkkal. Ez talán az első lépés.

***

Felhasznált irodalom:

Beck, Birgit Wehrmacht und sexuelle Gewalt. Sexualverbrechen vor deutschen Militärgerichten 1939–1945 (Paderborn: Ferdinand Schöningh, 2004)

Beck, Birgit, ‘Rape: The Military Trials of Sexual Crimes Committed by Soldiers in the Wehrmacht, 1939–1944’, in Karen Hagemann and Stefanie Schueler-Springorum (eds.) Home/Front: the Military, War and Gender in Twentieth Century Germany (Oxford: Berg, 2002) 255-274.

Flaschka, Monika “Race, Rape and Gender in Nazi Occupied Territories” (PhD diss., Kent State University, 2009)

Hedgepeth Sonja M. and Rochelle G. Saidel, eds., Sexual Violence against Jewish Women during the Holocaust (Hanover: UP of New England, 2010)

Katz, Steven T., "Thoughts on the Intersection of Rape and Rassen[s]chande during the Holocaust" in Modern Judaism , 32(3), 2012, 293-322.

Krausz Tamás, Varga Éva Mária: A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban - Levéltári dokumentumok 1941-1947, Budapest, L'Harmattan Kiadó, 2013.

Lóránd Zsófia: Megszólaltatott félhangok, 2014. január 27, Kettős Mérce. 

Mulhauser, Regina, “The Historicity of Denial: Sexual Violence against Jewish Women during the War of Annihilation, 1941–1945 in Gendered Memories, Gendered Wars ed. Ayse Gul Altinay, Andrea Pető, Ashgate, megjelenés előtt 2015.

Pető ,Andrea, “Az elmondhatatlan emlékezet. A szovjet katonák által elkövette nemi erőszak Magyarországon” in Rubicon 2014. 2. 44-49.

Pető Andrea, „Przemilczane gwalty” in pamiec.pl. 2104.11. 33-38. Pető, Andrea “Death and the Picture. Representation of War Criminals and Construction of Divided Memory about WWII in Hungary,” in Faces of Death. Visualising History eds. Andrea Pető, Klaaertje Schrijvers, (Pisa: Edizioni Plus, Pisa University Press, 2009), 39-57.

Pető, Andrea „“Hungary 70”: Non-remembering the Holocaust in Hungary” in Culture and History Digital Journal 3(2) December 2014, e016 eISSN 2253-797Xdoi: http://dx.doi.org/10.3989/chdj.2014.016

Pető, Andrea, “Átvonuló hadsereg, maradandó trauma. Az 1945-ös budapesti nemi erőszak esetek emlékezete” in Történelmi Szemle 1-2 (1999) 85-107.

Pető, Andrea, „Memory and the Narrative of Rape in Budapest and Vienna” in Life after Death. Approaches to a Cultural and Social History of Europe during the 1940s and 1950s. ed. Dirk Schumann, Richard Bessel, Cambridge University Press, 2003, 129-149.

Sinnreich, Helene “And It Was Something We Didn’t Talk about”: Rape of Jewish Women During the Holocaust, Holocaust Studies 14: 2 (2008) 1-22.

Sontag, Susan, Regarding the Pain of Others. New York, Farrar, Straus, and Giroux, 2003

Timm, Anette “Sex with a Purpose. Prostitution, Venereal Disease, and Militarized Masculinity in the Third Reich,” Journal of the History of Sexuality 11, 1/2 (2002): 223-255.

Walzer, Michael, Just and Unjust Wars: A Moral Argument with Historical Illustrations, Basic Books, 1977.

Jegyzetek:

1. A tanulmány a „Szexuális erőszak és megszálló seregek a II. világháborús Magyarországon”, Megszállástól – megszállásig: Magyarország nagyhatalmak szorításában 1944 – 1949. Veritas Történetkutató Intézet konferenciáján, 2014. szeptember 29-én elhangzott előadásra alapul, melynek közlésétől, a konferencián elhangzott többi előadással ellentétben, a Rubicon folyóirat eltekintett.

2. Erről bővebben Pető, Andrea, „Memory and the Narrative of Rape in Budapest and Vienna” in Life after Death. Approaches to a Cultural and Social History of Europe during the 1940s and 1950s. ed. Dirk Schumann, Richard Bessel, Cambridge University Press, 2003, pp. 129-149. and „Przemilczane gwalty” in pamiec.pl. 2104.11. pp. 33-38. 

3. Krausz Tamás, Varga Éva Mária: A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban - Levéltári dokumentumok 1941-1947, Budapest, L'Harmattan Kiadó, 2013

4. Szexuális erőszak és megszálló seregek a II. világháborús Magyarországon, Megszállástól – megszállásig: Magyarország nagyhatalmak szorításában 1944 – 1949. Veritas Történetkutató Intézet konferenciája, Budapest, Parlament, Felsőházi terem, 2014. szeptember 29.

5. B. Gy. levele a Veritas Intézethez 2014. szeptember 20. 

6. S. Jné levele 2014. szeptember 20.

7. Michael Walzer, Just and Unjust Wars: A Moral Argument with Historical Illustrations, Basic Books, 1977.

8. Regina Mulhauser, “The Historicity of Denial: Sexual Violence against Jewish Women during the War of Annihilation, 1941–1945 in Gendered Memories, Gendered Wars ed. Ayse Gul Altinay, Andrea Pető, Ashgate, forthcoming in 2015. Birgit Beck, Wehrmacht und sexuelle Gewalt. Sexualverbrechen vor deutschen Militärgerichten 1939–1945 (Paderborn: Ferdinand Schöningh, 2004); Birgit Beck, ‘Rape: The Military Trials of Sexual Crimes Committed by Soldiers in the Wehrmacht, 1939–1944’, in Karen Hagemann and Stefanie Schueler-Springorum (eds.) Home/Front: the Military, War and Gender in Twentieth Century Germany (Oxford: Berg, 2002) 255-274. Monika Flaschka, “Race, Rape and Gender in Nazi Occupied Territories” (PhD diss., Kent State University, 2009). 

9. Anette Timm, “Sex with a Purpose. Prostitution, Venereal Disease, and Militarized Masculinity in the Third Reich,” Journal of the History of Sexuality 11, 1/2 (2002): 253.

10. Sonja M. Hedgepeth and Rochelle G. Saidel, eds., Sexual Violence against Jewish Women during the Holocaust (Hanover: UP of New England, 2010), Katz, Steven T. "Thoughts on the Intersection of Rape and Rassen[s]chande during the Holocaust" in Modern Judaism , 32(3), 2012, 293-322., Helene Sinnreich, “And It Was Something We Didn’t Talk about”: Rape of Jewish Women During the Holocaust, Holocaust Studies 14: 2 (2008) 1-22.

11. Pető Andrea, “Átvonuló hadsereg, maradandó trauma. Az 1945-ös budapesti nemi erőszak esetek emlékezete” in Történelmi Szemle 1-2 (1999) pp. 85-107. online elérhetőség.

12. Lóránd Zsófia: Megszólaltatott félhangok, 2014. január 27, Kettős Mérce. 

13. Andrea Pető, “Death and the Picture. Representation of War Criminals and Construction of Divided Memory about WWII in Hungary,” in Faces of Death. Visualising History eds. Andrea Pető, Klaaertje Schrijvers, (Pisa: Edizioni Plus, Pisa University Press, 2009), pp. 39-57. online elérhető.

14. Lóránd Zsófia: Megszólaltatott félhangok, 2014. január 27, Kettős Mérce. 

15. Pető Andrea, “Az elmondhatatlan emlékezet. A szovjet katonák által elkövette nemi erőszak Magyarországon” in Rubicon 2014. 2. pp. 44-49.

16. Az emlékmű vitáről bövebben: Andrea Pető, „“Hungary 70”: Non-remembering the Holocaust in Hungary” in Culture and History Digital Journal 3(2) December 2014, e016 eISSN 2253-797Xdoi: http://dx.doi.org/10.3989/chdj.2014.016 online.

17. Susan Sontag, Regarding the Pain of Others .New York, Farrar, Straus, and Giroux, 2003

Összesen 92 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

'tabuizált'

??

tabusított, ha már annyira ragaszkodik ehhez a szóhoz

'A kötet számos módszertani hibája ellenére is rávilágított arra...
'

:))

"Ebben a témában Polcz Alaine írt egy csodálatos könyvet. (A címére sajnos nem emlékszem)
Talán meg lehetett volna említeni."

Meg van említve a cikkben:

"Az irodalom és a film is feldolgozta a kérdést. Polcz Alaine Asszony a fronton (1991) címmel írt saját élményeiről..."

Amikor 1945-ben a házunkhoz érkeztek a szovjet katonák, a házban lakó fiatalabb nőket megerőszakolták. Mivel nagyapám útépítő vállalkozó volt, a viharlámpáival kellett megvilágítania az aktust. Az egyik lánynak ebből gyereke is született. Lacikával én is sokat játszottam, amíg 1956-ban az anyának sikerült gyerekével disszidálnia a kommunista paradicsomból.

Válaszok:
ottapont | 2015. március 31. 16:01

Krausz, aki az NKVD totál-korrekt kihallgatási anyagaiból dolgozott...

A kötet számos módszertani hibája mellett is rávilágított arra, hogy Krausz T. bolsevik és propagandát ír.

Azt kihagytad, hogy az ehrenburgi ideológia szerint mi volt a német. Enélkül viszont meglehetősen egyoldalúra sikerült a hsz-d.

Hihetetlen mit kibír az ember, és mekkora erő az anyai szeretet.

Már megint csak személyeskedik? Mindig csak ez az áporodott lábszag?

Sőt a 'szövetséges' Franciaországban is:
The-GIs-raped-France-We-know-mass-rape-German-women-Stalins-soldiers-Now-new-book-reveals-American-troops-committed-thousands-rapes-French-women-liberating
http://www.dailymail.co.uk/new..

Az ehrenburgi propaganda ugyanúgy dehumanizálja a németeket, válogatás nélkül minden németet, (állatok stb), mint a náci propaganda a zsidókat. Nincs köztük különbség ebben a tekintetben.

A második bekezdéssel egyetértek.

Az amerikai katonaságot Észak-Afrikában és Európában 17,000 civil nő megerőszakolásával vádolják a szerzők.

Ami Németországot illeti: a szexuális erőszak és kizsákmányolás következtében a kétmilliós törvénytelen abortusz mellett 150-200 ezer 'idegen gyermek' született német asszonyoknál, akik egész életükben szenvedhettek anyjuk utálkozásától.
Forrás: Keith Lowe: Savage Continent, Europe in the Aftermath of World War II,(Barbár kontinens, Európa a második világháború után) 2012, 55.old.

Nem véletlenül mondták az angolok és az ausztrálok is a náluk állomásozó vagy szabadságolt amerikai katonákról, hogy "oversexed, overpaid and overhere". Tehát "túlgerjedt, túlfizetett és itt nálunk".

Az "enticizált, intencionalista elbeszélési móddal" mindenképpen problémája van a szerzőnek.
Ennek a lényege nagyjából annyi, hogy a szovjet katonák által megerőszakolt magyar nők elbeszélései nem tudnak felülemelkedni a 'mi- áldozatok', (ráadásul magyar áldozatok!) versus 'ők-elkövetők', (akik nem magyarok) narratíváján. Ezáltal mintegy tagadva, hogy ők elsősorban a "strukturális militarizmus" áldozatai voltak, és csak másodsorban a szovjeteké. Ezt nehezményezi szerzőnk.

Válaszok:
ottapont | 2015. március 31. 16:51

@tesz-vesz fórumtárs alapos munkát végzett a téma kapcsán, érdemes elolvasni


A szovjetek és a nők

http://kkbk.blog.hu/2012/06/14..

Az emberi magatartás megváltozik a háborúban.
A háború ellen kell küzdeni.

http://transform.hu/index.php/..

Ez cikk a német nők eröszakolásáról szól.

Jó lenne ha nem csak a szovjet katonákat vennék ebbe bele!!!!!

Ez minden nemzet katonái között előfordul háborúban!

A dédnagyapám is arról számolt be, hogy a tisztek főbelövést ígértek annak, aki egy nőt megerőszakol. Érdekes módon, a családban minden férfi elítéli az erőszakot!
Kultúra és nevelés kérdése, ki hogyan viselkedik békeidőben.
Háborúban pedig a felettesek tudnak tenni a gyalázat ellen. Az sem mindegy, milyen módszerrel folyik a háború.

Így van, szembe kell nézni ezzel a nagyon durva dologgal. De álságosak lennénk, ha arról nem beszélnénk, hogy az amerikai katonák hány nőt erőszakoltak meg? Fifti-fifti.

Szolzsenyicin ezt írja a Gulág szigetcsoportban (32.oldal):

"Már három hete Németország területén folytak a harcok és mindannyian tudtuk ha német a lány meg lehet erőszakolni s utána agyonlőni s ez szinte hőstett számba megy, ha lengyel vagy éppen elhurcolt orosz nő ezeket akár meztelenre vetkőztetve hajkurászhatjuk a kerteken át és rácsapkodhatunk a combjukra tréfa és mulatság az egész."

Az igazság az, hogy hál Istennek, egyikben sem vettünk részt.
A civil életben is van ilyen, meg olyan ember.
Ha valakinek családja van és szereti a párját, annak szerintem nem lenne lelke ahhoz, hogy nőket gyalázzon.

Ritka szar cikk. Tipikus példája annak, hogy a történelmi tényeket föl lehet áldozni az ideológia oltárán.

Be kell bizonyítani, hogy az erőszak kölcsönös volt, akkor is, ha német és magyar oldalról senkit nem lehet idézni, aki ezt bátorította volna, míg szovjet részről igencsak nagyszámú idézetünk van.

Nem számít, katonák voltak, azok a férfiuralmat képviselik, az meg strukturálisan rossz. Ámen.

Azért a Nándorfehérvári csatát méltóztattunk megnyerni.

A „védekező” szovjet erők 1941. június 22-én és a „támadó” német erők:

Hadosztályok: 303 ellen 135
Személyzet: 5,373,000 ellen 3,750,000
Tank és rohamlöveg: 18,680 ellen 3,350
Löveg és aknavető: 91,400 ellen 7,000
Repülőgép: 15,599 ellen 2,000

Forrás: Steven D. Mercatante: Why Germany nearly Won (Amiért Németország majdnem nyert), Praeger, 2012, 64.old.

"A Vörös Hadsereg a háború elején 198 lövész-, 13 lovas-, 61 tank-, 31 motorizált hadosztályból állt, ehhez jött még 16 légidesszant és 10 tankelhárító brigád. Egy ilyen hadsereget fizikai képtelenség egyetlen csapással megsemmisíteni."

(Mark Szolonyin: Június 22)

Amennyibwen más számaid vannak, tedd közzé a forrásod. Különben mindenki azt hiszi, hogy csak hülyeségekkel traktálsz minket.

Fegyverzeti fölény?

A páncélos fegyvernem a szárazföldi hadműveletek legtámadóbb fegyverneme. (Mint a légierőnél a deszant ejtőernyős alakulatok.)
Nézzük a páncélos erőket 1941 nyarán a Barbarossa hadművelet, a német támadás idején:
Szovjetunió: Németország:
T-26 A-C-ből: kb. 12,000 Pz.Kw.II-ből: 746
BT 2. 5. 7.-ből: kb. 5,000 TNHP 38-ból: 812
T-34 A. B.-ből: kb. 1,200 Pz.Kw.III-ból: 1,065
KV-1. 2.-ből: kb. 582 Pz.Kw.IV-ből: 479
Összesen: kb. 18,782 Összesen: 3,102

Ez durván hatszoros szovjet túlerő a legtámadóbb fegyvernemben.
Forrás: R.H.S. Stolfi: Hitler’s Panzers East (Hitler páncélosai keleten), University of Oklahoma Press, 1992, 159.old.

'egy háború mindenki lealjasít'

Ez így nem igaz, nem mindenkit. Számosan voltak kivételek.

A faji ideológia lényege az volt, hogy még csak közösülni se lehetett alacsonyabb fajúnak kikiáltottal.

Azt nem tudom, hogy orális erőszakot megengedtek-e.

A Tigrisből kb. másfél ezret, a Királytigrisből kb. félezret sikerült gyártani.

E támadó fegyvernemből azonban nem a védekezés időszakára kellett volna gyártani (7 félév), hanem a támadás időszakára (1 félév, ráadásul az első).

Az üzemanyaghiányról nem is beszélve.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés