Arról továbbra is lehet vitatkozni, hogy egy ideális világban szabad lett volna-e vízlépcsőket építeni a Dunára

„Őszintén szólva én is azt szeretném, ha a Duna eredeti élővilága fennmaradhatna, hiszen a természet védelme számomra is elsődleges szempont. De vajon ez a lehetőség még valóban rendelkezésünkre áll, vagy már egy évtizedekkel ezelőtt meghozott nemzetközi folyószabályozási folyamat következményeivel élünk együtt?

(...)

A Duna felső részein, más országokban létrehozott zsilipekkel Magyarországról nem tudunk mit tenni, bármennyire is akarnánk visszaállítani a folyót az eredeti állapotába. Ausztriában például erősebb az élővilág védelmének politikai és intézményi súlya, mint Magyarországon: a védett területek aránya nagyobb, a természetvédelem jobban beépült az agrárpolitikába. Ezenfelül az ország rendelkezik egy átfogó, 2030 utánig szóló biodiverzitási stratégiával is, amely egyebek közt a területhasználat csökkentését, a növény- és állatvilág változatosságának helyreállítását, az ökoszisztéma megőrzésének jogi keretrendszerbe való foglalását és a biodiverzitás valamennyi ágazatba való beépítését is célként fogalmazza meg. A fejlettebb környezetvédelmi háttér ellenére azonban mégis a vízlépcsők megépítése mellett döntöttek, és hasonló konklúzióra jutott Németország is. Lehet, hogy annyira nem is rossz, mint amennyire sokan démonizálják? Így annak érdekében, hogy akár a magyarországi élővilágnak, akár a magyar társadalomnak jobb legyen, célszerű a folyó szabályozását itt is folytatni. A Duna természetes állapotát az árvizek és az aszályos időszakok egyaránt rombolják, így előrébb nem leszünk, ha nem építjük meg, csak hátrébb: ráadásul az energiatermelés és a hajózás is megsínyli, és még az európai uniós előírásoknak sem felelünk meg.

Persze sokan felvetik, hogy ha most megépülne egy vízlépcső, akkor se oldaná meg a jelenlegi vízhiányt, hiszen jelenleg egyszerűen nincs mit visszatartani. Ebben van némi igazság, ugyanis egy új létesítmény önmagában nem teremtene vizet – azonban nem csak az aktuális helyzetet kell szem előtt tartani, hiszen a beruházások hosszú távra szólnak. Most nincs mit duzzasztani, de amikor később nagyobb vízhozam érkezik, akkor a rendelkezésünkre állhat egy olyan rendszer, amivel mi is ugyanúgy tudjuk majd szabályozni a vízmennyiséget, mint a Duna felsőbb szakaszain. Nem az a cél, hogy varázsütésre megoldódjon minden, hanem az, hogy a jövőben ne alakulhasson ki a jelenlegihez hasonló helyzet, és aszályos időszakban is legyen víz, működjön a hajózás, és a paksi atomerőművet se kelljen (még részben sem) leállítani.

(...)

Arról továbbra is lehet vitatkozni, hogy egy ideális világban szabad lett volna-e vízlépcsőket építeni a Dunára. Ugyanakkor az is legitim felvetés, hogy a jelenlegi helyzetben Magyarország számára melyik megoldás jelent kisebb kockázatot: alkalmazkodni egy már átalakult folyórendszerhez, vagy továbbra is egy olyan állapot fenntartására törekedni, amelyet a felsőbb szakaszokon már régen megváltoztattak.

Ha a folyó természetes állapota már évtizedek óta átalakult a teljes vízrendszerben, valóban az szolgálja-e a magyar természet érdekeit, ha mi egyedüliként kimaradunk ebből a rendszerből, és nem élvezhetjük annak előnyeit sem?”

Nyitókép: MTI/Hegedüs Róbert