A kognitív disszonancia írja a legjobb kémfilmeket

„A Gundalf-sztori a politikai erkölcstelenség egyik Bajnai-emlékdíjas mintapéldája: nem elég, hogy beszerveznek egy 19 éves srácot arra, hogy menjen neki a titkosszolgálatoknak – erről már sokan és sokat írtak –, de miután a hazugság kipukkan, még rátesznek egy lapáttal, egyszerűen feldobják – vagy a saját választóiknak való hazudozásra veszik rá.

Merthogy a srác bement a 444-be és elmondta, hogy ő szándékosan félrevezette a titkosszolgálatokat, ami azt jelenti, hogy a magyar kémelhárítás ellen dolgozott. Ráadásul tudatosan. Ez gyakorlatilag hazaárulás. Ha pedig az nem igaz, hogy a meghallgatásán hazudott a szolgálatoknak, akkor most hazudik bele a tiszás választók szemébe.

Ők pedig ünneplik ezért. Nem tudják, hogy azért ünnepelnek-e, mert valaki tökéletesen hülyének nézi őket (a tény, hogy Magyar Péter még a közélet része lehet, ezt a verziót támasztja alá), vagy azért, mert valaki képes volt orbanofóbiájában elárulni a saját hazáját. (…)

A magukat most éppen nemzeti érzelmű, az átláthatóságot követelő ellenzékinek azonosító szavazók egyszerre fogadják el ésszerű ténynek, hogy Gundalf se nem hazaáruló, se nem hazudott nekik. Mert Gundalf sztorija illeszkedik a saját véleménynek gondolt központi balos narratívába. És míg a mások véleményét gondolhatjuk hibásnak, a mások által bemutatott tényeket hazugságnak, a saját véleményünkre alapozott tények kívülről megingathatatlanok.

Ebben az értelmezésben tehát Gundalf egyszerre nem hazudott arról, hogy hazudott, és nem követett el hazaárulást azzal, hogy megpróbálta félrevezetni a hatóságokat egy kémelhárítási ügyben.”

Nyitókép: YouTube