Ebben a közel 10 évben rengeteg mindent láttam. Lakhatásra alkalmatlan romházakban élőket Sükösdön, malacot lakásban, egy rotációs kapára erősített utánfutót, amivel Sajópüspöki mellett utaztak ketten az úton. Merthogy emberek így élnek ebben az országban.
Találkoztam ellenzéki szavazó nagymamával Debrecenben, aki »most azért nem szavaz« az ellenzékre, mert elhitették vele, hogy Magyarországon vannak »háborúpártiak«, idős veszprémi urat, aki szerint emberek át akarnak műteni másokat. Voltak, akik azt hitték, hogy mi kicserélnénk Európa lakosságát, megint mások azt, hogy valami titokzatos külföldi háttérhatalmat szolgálunk. Megannyi és megannyi badarság, amivel a magyar kormány tömte tele a honfitársaink fejét. Az a kormány, aminek az lenne a feladata, hogy minden honfitársunk élete jobb legyen. De ehelyett inkább megoszt és uralkodik, közben pedig kilopja a szemünk.
És rengeteg dolog volt, amit nem láttam, pedig meg kellett volna történnie az elmúlt 21 évben. Felzárkózást Európához úgy jólétben, mint jóllétben. Fejlődő egészségügyet és oktatást, perspektívát és jövőképet a fiataloknak. Az ország kiürül, és ha marad az állampárt akkor a fiatalok a lábukkal fognak szavazni. Megértem őket. Ők fogják magukat és utolérik Ausztriát, de nem fognak várni arra, hogy ezt a kormány tegye meg mindig, aktuálisan 10 éven belül.
Látom, ahogy durvul a közbeszéd, és ahogy durvulnak egymással a magyar emberek. Köptek már le pultozás közben tévképzetektől feldühödve, ütöttek már meg, amikor beálltam Fekete-Győr András elé a Széll Kálmán téren, hogy ne őt érje ütés. Aláztak meg azért mert beszédfogyatékossággal élek. Kétségtelen, hogy van, amit elrontottam, de még mindig jobb, ha az ember egy parlamenti felszólalást cseszerint el, mintha egy egész országot.