Népszerűtlen vélemény következik: nem biztos, hogy jó ötlet hagyni, hogy a mobil meg a tablet nevelje fel helyettünk a gyereket

„És akkor most megkérnék minden szülőt, hogy adja oda a gyereknek a telefonját, hogy végre csend legyen!” – a határozott asszisztensi hangra az orvosi váróteremben egy csapásra morajjá szelídült az addigi zsivaj.

Az asszisztens még biccentett egyet, majd a doktornőhöz fordulva kérdezte: „jöhet a következő beteg?”,

Az asszisztens ugyanis ötéves volt. Az elcsitított „szülők” is, meg a „gyerekek” szintén, akik a sorba rakott, apró ebédlőszékekből kialakított „váróteremben” vártak a kezelésre ebben a szituációs játékban, ki-ki a szerepének megfelelően – egyedül a „doktornő” volt felnőtt, ő volt ugyanis a foglalkozást vezető óvónő; azonban az „asszisztens” szavai miatt szintén döbbenten elhallgatott.

Pedig csak annyit kért kis segédjétől, hogy szóljon rá a „rendelő” előtt zajongókra, mert hát így nem lehet dolgozni,

Mert anyuka is így tesz, ha őt akarja elcsendesíteni. És minden bizonnyal nem csak az övé, hiszen a trükk fényesen bevált.

Ha már manapság – jogosan – annyi szó esik drogprevencióról, talán érdemes lenne megemlíteni ezt is: a túl korai képernyőhasználatot. Még a felnőttek esetében is számtalan kutatás bizonyítja elsősorban az okostelefonok káros hatásait az alvászavaroktól kezdve a paraszociális (vagyis nem valódi) kötődéseken és depresszióra való hajlamon át a rövidlátásig és a koncentrációs problémákig. Igen, egy brit kutatás alapján mi, felnőttek is már csupán 17 percig tudunk egy-egy feladatra koncentrálni, mielőtt elkalandozna  figyelmünk, az eggyel (vagy kettővel) utánunk jövő Z-generáció, az első digitális bennszülött nemzedék pedig már állítólag 60 másodpercre sem).

A kisgyerekeknél még durvább a helyzet, arról például jelenleg sincsen tudományos konszenzus arról, hogy az egy- és hároméves kor között televízió előtt töltött idő összefüggést mutat-e későbbi figyelemzavaros viselkedéssel, vagy sem, arról viszont nagymintás kutatás áll rendelkezésre, hogy a képernyő előtt töltött idő és a szenzoros feldolgozási problémák között komoly együttállás van, még ha a direkt ok-okozati kapcsolatot nem is tudták kimutatni, s persze olyan kutatás is van, ha kis elemszámú is, amely alapján nem biztos, hogy van ilyen összefüggés a mobiltelefonok esetében, de kizárni mindeddig senki sem tudta. És valószínűleg minél szorosabb a kütyüvel a kapcsolat, annál lazább az úgymond valóságos világgal is.

Az addiktív hatásával kapcsolatban viszont nincs már vita – egy frissebb felmérés szerint egy átlagos amerikai felnőtt naponta több mint kétszázszor pillant rá a telefonjára, ami nehezen magyarázható mással, még akkor is, ha felüknél kevesebb tartja magát egyébként függőnek.

A gyerekek, különösen a plasztikusabb agyú kicsik pedig méginkább kitettek minden addikciónak. És persze nem lehet majd megúszni a fokozatos és kontrollált bevezetését az okoseszközöknek, de ennek a megfelelő időszaka valószínűleg nem az óvodáskor, és egészen biztosan nem a gyerek életének első három esztendeje. Így ennyi felkiáltójelnek talán elégnek kellene lennie ahhoz, hogy az embert legalábbis elgondolkodtassa, mennyire érdemes valóban, csecsemőkortól digitális bennszülöttként nevelnie a saját gyerekét.

Miközben az emberi oldala teljesen érthető a dolognak: a kisgyereknevelés rettentő fáradságos, egész embert, két embert, sok embert igénybe vevő feladat, ezt gyakorló apaként is tudom, és biztosan nagyon erős a csábítás, hogy az ember akár csak fél órára csendet „vásároljon” magának – elvégre a korábbi, úgymond saját élete a gyerek lefektetése és saját kidőlése közötti egy-két órára redukálódott, különösen, ha még nem jár bölcsődébe. Olyan érvelést is hallottam, és ez is teljesen jogos, hogy a szülőknek a saját dolgaik megbeszélésére is kell időt szakítaniuk, amit nehéz, ha az ember a saját gondolatait sem hallja, s hát ha nincs kéznél ráérős nagymama, akkor bizony nincs más, mint egy kis rajzfilm, mondjuk tableten. Szakemberek ajánlásai szerint a szülő által kontrollált videochat megint más tészta – felhívni a nagyit vagy az unokatesót, úgy, hogy látja is a kicsi, nem csak hallja, nem ez a kategória. És természetesen bárkinél akadhat olyan helyzet is, amikor egyszerűen nincs más megoldás. 

Másfelől – ha félretesszük az idegrendszerre, látásra, agyi jutalomközpontra és minden másra gyakorolt negatív hatásokat – minden óra mobilozással vagy tabletezéssel a világ megismerésének lehetőségéből vész el egy kis darab az egy-kétéves kicsi számára, amit a családdal, a játszótéri haverokkal, kavicsokkal, duplóval és az örök favorit üres flakonnal szívna magába, akárcsak anyanyelve szavait. Biztos roppant hasznos a későbbiekben, ha a gyerek minél előbb magától rá tud közelíteni egy képre, meg magabiztosan tud színezni tableten, de nem feltétlenül járul hozzá a fizikai és társas valóságban való eligazodásához, hiszen a virtuális világ sémái itt nem működnek. 

Ja, igen: a cikk elején említett szerepjátékhoz hasonlókat, mint arról az óvónő beszámolt nekem, egy-két évtizede még háromévesekkel is lehetett játszani – ma már a „hozott anyagból”, nyelvi és társas készségeikből adódóan ez teljesen elképzelhetetlen lenne.