Két beszéd: Orbán Viktor megfelelt a '48-as szónoklattan kívánalmainak, Magyar Péter nem

A szónoklat művészet. A jó politikai beszéd érti a néplelket, érzelmekre is hat és az értelemre is, hősökre néz, nyomukban igyekszik járni, felemel, lelkesít, érvel, kreatív feszültséget kelt, jelezve a megvívandó csatákat, amelyek összekovácsolhatják a hallgatóságot, akár a nemzetet, s kijelöli a lelkesítés utáni lelkesedésben elvégzendő feladatokat. Íve van, dramaturgiája van, a hallgatóság pár centivel a föld felett járva megy haza róla. S persze a hitelesség sem árt.

S hogy mi nem a szónoklat? Nem akadémiai értekezés, nem a formális logika szabályai szerint megírt, száraz és elvont tudományos tanulmány. Aki ilyet vár egy politikustól, az egész életében hiába várakozik. Szeberényi Lajos 1848-ra megírt, 1849-ben Heckenast Gusztáv pesti nyomdájában kinyomott politikai szónoklattana szerint is a politikai szónoknak fel kell szítania az indulatokat, hiszen a szónok célja a meggyőzés és a megindítás.

Hozzátehetjük: az ilyesmit viszont a kívülálló szenvtelen és objektív pozícióját felvevő akadémiai értekezések nem szeretik, már csak azért sem, mert ott csak a meggyőzés a cél, a megindítás nem. Ráadásul az akadémiai értekezések egy szűk kör nyelvén szólalnak meg, a szónokoknak viszont – Szeberényi szerint is – a nép, a hallgatóság nyelvén kell megszólalniuk, hogy értsék őket, nem pedig valamiféle szaknyelven.

***

„A magyar szabadság eszméje” – ezzel nyitott március 15-i beszédében Orbán Viktor miniszterelnök, miután köszöntötte a határtalanul ünneplő magyarokat. Ez a három szó programadó szó: a szónok eme eszme szemszögéből elemez, érvel, buzdít, apellál, jelöli ki az ellenfelet, emlékeztet múltbeli, szolgaság-okozta sikertelenségekre és mai, szabadság-okozta sikerekre. Végül csakazértis-lelkesedéssel jelenti be, hogy a magyar szabadság eszméjével szemben álló ellenfél, a mindenkori birodalom legújabb megjelenési formájának, a Bécs nyomában járó Brüsszelnek (micsoda alliteráció!) gyarmatosító akciói ellenére még újabb szabadság-fokozó intézkedések, adócsökkentések jönnek. 

A magyar szabadság szakrális jelentőségű, egyben nemzetkarakterológiai jegy, mely következtetést nem genetikai vizsgálatokkal, hanem a történelmi tapasztalatból vonja le a kormányfő. És nemcsak a kormányfő, hanem a magyar nemzet nagyobbik része is. Hiszen a szónok a népből való, nem csak érti a nép lelkét, hanem azonosul is vele, neki is olyanja van. 

Emellett a magyar szabadságeszme nemzeti, s nem pusztán egyéni szabadságeszme. A magyarok egymásért, egymás szabadságáért harcolnak, nem önző egyéni célokért. Erős, emelkedett felütéssel indul tehát a beszéd, ami ambiciózusan szinte rögtön az egekbe emel. 

A szónok kortárs vádakra is reagál: hogy mi lennénk a múlt, és hogy el van szigetelve. Cáfolja mindkettőt, mi vagyunk a jelen, Amerika velünk van, nincs elszigetelődés. 

A külső ellenfél, a tatár, török, Bécs és Moszkva után jövő „szivárványos világbirodalom” és Brüsszel szép lassan tűnik fel, szembeállítva a magyar szabadság pozitív eszméjével. A magyar nép dolgosan dolgozik a földeken, a munkahelyen, főleg így tavasszal, de meg kell állnunk egy komoly pillanatra, hogy megemlékezzünk a birodalmakkal szembeni küzdelmünk egyikéről. Az emelkedett kezdés, történelmi megemlékezés és a szabadság, mint nemzeti karakter és szakrális fogalom felvázolása után a szónok szép lassan a jelenre tér.

A történelmi példák – lévén szó politikai beszédről – a jelenből nézve kapnak értelmezést, sőt a jelen politikai helyzetre alkalmazza őket a szónok. Lehet, hogy ez nem tetszik az akadémikus történésznek, de ez mindig így lesz. A történelmi példákból merítünk erőt nemzeti karakterünk mostani „bevetéséhez” is. 

Azt ugyanis a szivárványos világbirodalom és Brüsszel el kívánja lopni. Egykor törökverők voltunk és úgy védelmeztük a nyugati világot, most saját magától kell megmentenünk a nyugatot nekünk, a maradék normális szegletnek. 

A szónok tehát először nemzeti szabadságeszmeként értelmezi a magyar szabadság eszméjét, ami túlnyúlik az egyéni szabadságon, és legkisebb közös többszörös; aztán még tágabban értelmezi azt, mint amit nemzeti hagyományainknak megfelelően másokért, a nyugatért is újra be lehet vetni. Nyomasztó feladat persze világbirodalommal és európai birodalommal egyszerre harcolni, egyenesen a nyugati világ lelkéért – de felemelő is, és ezzel a magyar szabadságeszme nem puszta nemzeti öncél. 

Ez a kreatív feszültség bemutatása, ami nem hagyja enyhülni nemzeti hivatásunkat ma sem, és ami a lelkesített hallgatóságot harcban tartja.

Érdekes, hogy Nigel Biggar anglikán pap a nemzet eszméjének keresztény értelmezéséről szóló kötetecskéjében így ír: egy nemzet sem tekintheti magát Isten kiválasztott népének abszolút értelemben, de ettől még elhívottnak tekintheti magát arra, hogy „a saját módján is hozzájáruljon a világ üdvösségéhez; hogy különleges szerepet játsszon – egyszerre egyedi, nélkülözhetetlen és korlátozott szerepet – az egyetemes emberi jó előmozdításában.” Ez a felfogás „lehetővé teszi egy adott nemzet tagjai számára, hogy ünnepeljék az eredményeiket, tiszteljék saját történelmüket, és legyenek büszkék a saját intézményeikre és szokásaikra, amelyek által elérték, amit elértek. Ugyanakkor arra kényszeríti őket, hogy ismerjék el, hogy nemzetük teljesítménye csak egy a sok közül; és hogy felismerjék, értékeljék, sőt tanuljanak mások sajátos hozzájárulásaiból.”

Tehát a kiválasztottság-tudat, ha nem abszolút módon értelmezik, ha nem felsőbbrendűségnek tekintik, és nem felhatalmazásnak a világ leigázására, akkor – szemben a nemzetellenes globalisták és egalitáriusok elképzeléseivel – etikailag nem kifogásolható.

A másik kifogás valamiféle tudományosságra szokott hivatkozni, hogy genetikailag nem igazolható a nemzetkarakterológia (mely persze igaz); de azért politikai értelemben mégis létezik néplélek, alapvető attitűdök, amiket ráadásul tudósok is vizsgálnak, és baloldali megmondóemberek rendszeresen szidnak lapjaik hasábjain.

– mi ez, ha nem nemzetkarakterológia balról – , de mások nem tekinthetik a magyar nemzet hivatásának a szabadságot, mert valójában csak egyének vannak.

Érzékelek itt némi önellentmondást. De vissza a beszédhez.

Miután a miniszterelnök felmutatta a jelen nagy ellenfeleit, a jelen eredményeit, kormánya és a nemzet közös vívmányait is a beszéden végigvonuló közös szemponton, a magyar szabadság szempontjából értelmezi a közelmúltat, saját kormányzását, mint amikor a szegénységet hozó szolgaság időszakaival szemben ugyan harcolunk a gazdasági és politikai szabadságunkért mint nemzet, de közben gyarapodunk is: felépítettük a patrióta nemzetgazdaságot. A felemelő, hol tragikus, hol dicsőséges történelmi példák és a mozgásban tartó jelen feszültségek mellett ott vannak a mindennapi ember szintjén érezhető javulások. 

A szónok kitér az orosz-ukrán háborúra, és rámutat, hogy a nyugat hiába tartja azt a demokrácia és az európainak elkendőzött liberális értékek melletti harcnak, valójában csak birodalmak marakodnak szerencsétlen Ukrajnán, hiszen a föderalista Európai Unió valójában gyarmatosítani akar arrafelé is. A birodalom eme húzása elszegényített minket, de ennek ellenére – itt is fennmarad a kreatív feszültség – a kormány adót csökkent, hogy az embereknél maradjon a pénz. 

Miután tehát a miniszterelnök a beszéd elején gyorsan elemelkedett az egyén szintjéről, a közös nemzeti sajátosságra, a szabadságra apellált a magyar nemzeti szabadság március 15-i ünnepén, majd azt egyrészt – vertikális dimenzió – szakralizálva az égbe emelte (meghalni csak szent dolgokért érdemes), másrészt – horizontális dimenzió – földrajzilag kiterjesztette, mint ami bevethető a nyugat lelkéért vívott harcban az azt ellopó birodalom ellenében, végül visszatért az egyén szintjére, és kifejtette, eme emelkedett szempontok hogyan hatnak vissza mindennapjainkra. 

Az ellenzékre, a belső ellenfélre, mint a birodalom lokális lerakatára, a birodalom helyi kitartottjaira való utalás csak az utolsó, tizedik bekezdésben, a megvívni érdemes harcok, horizontális és vertikális aspektusok ismertetése után jelenik meg, határozottan, de mintegy viszonylag mellékesen, de mégis hangsúlyos helyen.

ráadásul a hasonlat eléggé ül, tekintve az ellenzék feleséglehallgató vezérét, és azt, hogy pártja elitjében tragikomikus módon mintha mindenki mindenkit bepoloskázna és lehallgatna. 

A szónok tehát a szabadság, mint nemzeti hivatás szempontjából nézve sokat foglalkozik a külső ellenséggel, illetve azzal, hogy eme hivatásunk tudatában mi most a feladatunk – saját magunk védelmén túl a nyugat lelkének védelme –, de keveset foglalkozik a belső ellenséggel, hiszen az csak a külső ellenség proxija. De egy csatát azzal is biztos meg kell vívnia a nemzeti oldalnak, 2026-ban, ami így nézve bizony a magyar szabadságért vívott harc. 

Egy szempont, egy, legtöbbünkben rezonáló szempont húzódik végig Orbán Viktor beszédén, s hát milyen más szempontot is választana a szónok március 15-én. 

A beszédnek íve van, dramaturgiája és drámája. A felemelő felütés után lassan rajzolódik ki negatív cél, az külső ellenség elleni küzdelem, és pozitív cél, a magunk önvédelme és azon túl a nyugat lelkéért való küzdelem. A végére megmarad a kreatív feszültség, lelkesítenek a magasztos célok és a mindennapibb törekvések egyaránt. Hogy a szokásos zárással egyben maradjon kereszténység és nemzet, minden dimenzió, az összes aspektus, s kicsit kijelölődik a kozmosz számunkra adott rendje is, a beszéd eleji felütéshez méltón a földön állva, az égre nézve: „A Jóisten mindannyiunk fölött, Magyarország mindenek előtt!”

***

Magy Péter is március 15-e megidézésével indított, ő is március 15-és párhuzamokat vont, és a szabadság eszméjére apellált. 

Sok 48-as példa után azzal jött, hogy megdőlt a mondás, miszerint „egy fecske nem csinált nyarat”. Vajon kire gondolhatott? Vajon nem saját magára? Mert utána az, hogy az őt éljenző tömegre mutatott, hivatkozott, ellentétben áll az „egy fecskével”. Csöppet sem „dölyfös” és „zsírporos”, hogy egy fecskeként gondol magára.

Azt is megtudtuk, hogy Magyar Péter kiváló a felsorolásokban. Több ’48-as hőst idézett, felsorolta az ország és a Kárpát-medence különböző szegleteit. Aztán kiderült az is, hogy Magyar Péter kiváló a közhelyes felsorolásokban. Érthető és bevett párhuzam persze, hogy „mi vagyunk a márciusi ifjak”, hogy a március ifjak „sosem adták fel”, hogy „itt élnek bennünk”. Meg hogy azokra van szükség, akik építeni akarnak, nem lopni, tenni akarnak a hazájukért, s nem kihasználni akarják azt, hanem szolgálni, s nem élősködni akar rajta, hanem fejleszteni, és így tovább. De hát ezek akármilyen igaz megjegyzések is, valahogy túl triviálisak, elhasználtak, sokaságuk alkalmatlan valós tartalom megképzésére. Így nem dramaturgiai ív húzódik meg, hanem a beszéd húzódik el – laposan, tartalom nélkül. 

Ez az élősködés amúgy érdekes szempont.

Az is közhely, hogy jogunk az, hogy együtt határozzuk meg közös életünk alapjait, meg az is, hogy úgymond nincs helye megosztásnak. Szép-szép. Csak épp valahogy furcsa egy frissen sült, ellenzéki pártvezértől. Persze, a délelőtti szónok is pártvezér. Csak egyelőre a többség a délelőtti szónok mögött áll. Másrészt a délelőtti szónok – talán épp azért, mert pártvezető is – nem beszélt direkt a megosztás kérdéséről. Maximum indirekt igyekezett áthidalni a kis magyar megosztottságokat, utalva a közös alapra, a magyar szabadságeszmére. Ez így elegánsabb. A délutáni felszólaló azonban direkt ellentmondásban van, mint pártvezér, a nemzeti egységgel. Amire ugyanis ilyen pozícióból jobb csak utalni, azt élesen kimondja. 

„tiszteljük a korábbi generációkat, felelősséget érzünk az utánunk következőkért”, „legfontosabb értékeink valának az ember egészsége, boldogsága, kiteljesedése és méltósága”. Ez mind szép. Csak nincs róla vita, legalábbis így, ilyen általános megfogalmazásban. Pedig a szónok jogászvégzettségű, és így tudnia kell (ha más nem, az emberijog-tankönyvből), hogy milyen viták vannak eme fogalmak konkrét értelmezéséről.

De a délutáni szónok nem akar konkrétan értelmezni, csak annyiban, amennyiben ő épp a kormányt hasonlítja az egykori Bécshez. A lapos és közhelyes beszédet legalább ismert ’48-as idézetek és jelszavak szakítják meg, az is valami. A céljai bántóan általánosak és semmitmondóak. Rituálisan sorolja a hamis példákat arról, miért rossz és szemét a kormány. Csapkod ide, csapkod oda, elmésnek szánt szófordulatokkal élve fenyegetőzik (út a börtönbe program, „az Orbán a részletekben rejlik” – sikerül valakinek értelmezni ezt az értelmetlenséget?, stb.). Meglebegtetett programpontjaiból a szuverenitás feladásának programja rajzolódik ki (csatlakozás az EU-s ügyészséghez).

alátámasztatlan tévedésekkel, megalapozatlan állításokkal teletűzdelve. Ez nem a „magyar tavasz” hangja, és különben is, mit kezdjenek azzal a dunántúliak, hogy árad a Tisza? Magyar Péter tükröz; félresikerült, egydimenziós szónoklata Brüsszel hangja, lokális kiadásban. 

Két beszéd. A délelőtti szónok megfelel a '48-as szónoklattan kívánalmainak. A délutáni felszólaló nem. A délelőtti szónok emelkedettsége áll szemben a délutáni megszólaló zakatoló pufogásával, ami sehogy sem tud elemelkedni a talajtól, amikor megpróbál, akkor dagályos vagy maníros lesz.

Ilyen az új tiszás jelszó is, aminek jegyében a délutáni felszólaló bizonyára nyergel és fordul. Hogy hová, az a kezdő felszólaló beszédéből nem derül ki.

Kép: Stringer/ Anadolu / AFP