Ha folytatták volna, amit elkezdtem, a magyarok már osztrák színvonalon élhetnének

„Mikor következett volna be az államcsőd, 1995 melyik napján?

Ezt nem lehetett volna előre megmondani. Már az 1994-es választások előtti kampányban látni lehetett, hogy a belső-külső pénzügyi egyensúly felborult. Mexikó decemberi csődje után a Nemzetközi Valutaalapnál (IMF) és egyes befektetési alapoknál listák készültek arról, melyik ország lesz fizetésképtelen, ezeken Magyarország előkelő helyen szerepelt. A stabilizáció előzményének fontos mozzanata, hogy Horn Gyula miniszterelnök levelet írt Helmut Kohl német kancellárnak, amelyben egymilliárd márka hitelt kért. A kancellár udvariasan hárított: Lieber Gyula, szívesen adunk, de nálunk minden márkával el kell számolni, csak akkor nyújthatunk hitelt, ha azt a parlament illetékes bizottsága megszavazza; ott pedig biztosítékot kell adni arra, hogy a hitelt a magyar kormány képes visszafizetni. A kormányfő megértette, hogy stabilizációs program hiányában Magyarország nem számíthat külső támogatásra. Siker esetén viszont nem lesz szükség az egymilliárd márkára sem.

Mai szemmel nézve borzasztóak voltak az akkori adatok: az államadósság meghaladta a GDP 90 százalékát, az államháztartás hiánya kilenc százalékhoz közelített. Nem riasztotta el?

Nincs olyan helyzet, amelyben ne lehetne előremutató lépéseket tenni. A kérdés, van-e ehhez megfelelő szakmai tudás és politikai bátorság. Szerencsére mindkettő megvolt.

A stabilizációs tervet a Népszabadságban egy 25 pontból álló programban összegezte. A legmeglepőbb talán az volt, hogy kijelentette: ez az utolsó pillanat az államháztartási reformra, amelynek lényege, hogy az állam korábbi, ingyenes szolgáltatásai részben fizetősek lesznek. Hogyan illeszkedtek az egyes elemek?

Az 1995-ös stabilizációnak négy pillére volt. Az első a monetáris politika megváltoztatása, a forint egyszeri leértékelése és az előre bejelentett mértékű csúszó leértékelések sora. A második a vámpótlék. Ez azonnal közvetlen költségvetési bevételt hozott, márpedig olyan mértékű jövedelemhiány volt, hogy nem tudtuk, áprilisban miből fizetjük a köztisztviselők bérét. A nyolc százalék nem volt kevés, de ezt félévenként két százalékponttal csökkentettük, továbbá voltak kivételek is. A harmadik pillért az államháztartási reform elemei alkották. Újragondoltuk a közteherviselést és a szolidaritást. A tandíj vagy az orvosi szolgáltatások némelyikének költségesítése tartozott ide, és ebbe illeszkedett az is, hogy a legmagasabb jövedelműektől elvontuk a családi pótlékot.

A lényeg az volt, hogy megértessük: aki költséges szolgáltatást vesz igénybe, legalább jelképesen járuljon hozzá az előállításához. Ez azzal az előnnyel is jár, hogy a pénzéért jobb minőséget követel. A negyedik pillér a jövedelempolitika, a reálbérek csökkentése volt. A munkaadók és a munkavállalók becsületére legyen mondva, hogy megértették a dolog lényegét, így különösebb sztrájkok és tüntetések, illetve magasabb infláció nélkül valósult meg abban az évben a 11 százalékos átlagos és a 16 százalékos közalkalmazotti-köztisztviselői reálbércsökkenés.

A lakossági terhek súlyos növekedése ellenére az államháztartás hiánya egészen 2000-ig nem csökkent három százalék alá. Mitől esett mégis az államadósság négy év alatt a GDP 90 százalékáról 60 százalék alá?

Ebben közrejátszott, hogy a privatizációból befolyt 4,5 milliárd dollárt sikerült az államadósság csökkentésére fordítani. Ezt Horn Gyula ellenezte, de az MSZP és az SZDSZ megszavazta. Emellett lendületes növekedés indult be, a stabilizációt követő öt esztendőt utólag már aranykornak lehet tekinteni. Döntő jelentőségű, hogy 1990–1993 között az Antall-kormány fontos mikroszerkezeti reformokat vezetett be, elkezdődött a privatizáció, szárba szökkentek kis- és közepes vállalkozások, szaporodott a külföldi működő tőke. Emiatt a gazdaság szereplői rugalmasan reagáltak a gazdaságpolitikai jelzésekre.”

Nyitókép: YouTube