Kapaszkodjunk meg – Magyarország kvázi nagyhatalommá vált, és ehhez még csak pénz és fegyver sem kellett neki

(Nyitókép: FISCHER ZOLTÁN / AFP)

Kis népek örök dilemmája, hogy vajon szükséges-e a fennmaradásukhoz nagyhatalmi támogatás, illetve ez milyen fokú elköteleződéssel járjon.

A nagyhatalom ismérvei a terület, a lakosság, a hadsereg mérete, a gazdasági és pénzügyi erő; ezeket illetően nyilvánvalóan nem lehetnek illúzióink a pozíciónkról.

És most direkt nem fogok Nobel-díjasokról, matematikusokról, Rubik-kockáról vagy a magyar nyelvnek a teremtett világ logikájával összhangban lévő szabályairól és kifejezéseiről írni. Sőt azokról a világpolitikai hatású úttörő lépésekről sem, amelyek 1956-ban megroppantották a bolsevista világrend itt-ott még meglévő tekintélyét, vagy 1989-ben tevőlegesen hozzájárultak Kelet-Közép-Európa felszabadulásához és a német egységhez. 

Nézzük inkább a jelent: amiképpen az aktuális elnyomó birodalmunk vezéreszméjével szemben elég gyorsan állást foglaltunk 1956-ban, úgy

viszonyítási pontként továbbra is a keresztény alapokon álló nemzetállamot tekintve. Így aztán fegyverek és pénz nélkül is kvázi nagyhatalommá avanzsáltunk, ami odáig fajult, hogy „A berlini kutatócsoport elemzője szerint Magyarország Kína legszűkebb baráti körébe került, (…)

(…) csak az orosz és pakisztáni kapcsolatok előzik meg a magyart” – mondta Abigael Vasselier, a berlini Merics kutatócsoport szakértője. 

Még ennél is meredekebben fogalmaz Philip Pilkington közgazdász, aki szerint „Európa diplomáciai tengelye egyértelműen eltolódott Brüsszelből Budapestre”.  

Bár nem gondoljuk, hogy Philip Pilkington vagy Abigael Vasselier volna a Nagy Orákulum, azért jólesik ezeket olvasni, és

és egészen magas helyeken tartják számon. (Az amerikai elnöktől kezdve a francián át a kínaiig.)

ehhez a nagyhatalmak között ügyesen kell lavírozni. Lavírozásban nem volt hiány az elmúlt évszázadokban, Habsburg-orosz-német-török birodalmak között próbáltuk meglelni a helyünket, s noha első pillantásra úgy tűnhet, kevés sikerélményünk volt, a végső célt, a megmaradást azért csak elértük. Ráadásul mi rendre rákényszerülünk a nagypályás játékra, mert kicsiben kevésbé tudjuk megoldani a feladatokat, meg

A román alternatíva – meghúzza magát, odasimul az erőshöz, de ha a helyzet úgy hozza, gátlástalanul átáll a győztes oldalra – nekünk lelkileg és történelmileg nem fekszik, s habár rövid távon kecsegtet eredményekkel, azt gondoljuk, összességében zsákutca.

Hiába kisebb Szlovénia, mint Csád, azt gondolom, csak kellemesebb az előbbiben élni. Vagy ahogy Apor Vilmos fogalmazott (amikor Mária román királyné arról győzködte az akkor még gyulai plébánost, hogy ha a béketárgyalások eredményeként Gyula Romániához kerül, szívesen csinálna belőle püspököt): 

Mivel nem értik (nem akarják érteni) Orbán motivációit, ezért önmaguk motivációiból kiindulva azzal vádolják a miniszterelnököt, hogy „csak a pénz érdekli”. Pedig éppen azt látjuk, hogy ha így volna, már régen engedhetett volna az EU agyament követeléseinek, beállhatott volna a sorba háború, gender, migráció és egyéb mainstream kérdésekben,

Ő viszont pontosan azt mondta, hogy ilyen áron nem kell a támogatás. Viszont ha az EU nem adja oda a jogosan járó forrásainkat, illetve elmebeteg feltételekhez köti, hát akkor más megoldásokat keresünk, mert – mint Makláry Zoltán mondta a Talpalatnyi földben – „élni kell!”. Ha pedig ezért ismét pellengérre állítanak, újra blokkolják a pénzeinket, akkor a kieső bevételeket megint pótolni kell.

Mindenesetre az EU másfél évtizedes, egysíkú pénzügyi zsarolásaira az Orbán-kormány fantáziadús ötletekkel reagál, ami a szektorális különadóktól az árstopokon át az extraprofit-adókig és kínai beruházásokig vezet, karban tartva szellemi éberségünket mint a függetlenség legfőbb zálogát.

***