Itt az ideje a kijózanodásnak Európában! – Schmidt Mária a Mandinernek

Nyitókép és fotók: Mandiner / Földházi Árpád

Donald Trump győzelme kapcsán egyre több elemzés veti fel, hogy ez csak rossz lesz Magyarországnak és Európának, hiszen az új elnök elsősorban az Egyesült Államok érdekeit fogja képviselni. Mit szól hozzá?
Nem is értem az efféle érvelést, az előző elnökök is mindig az Egyesült Államok érdekeit helyezték előtérbe. Magyarország most először van abban a helyzetben, hogy a miniszterelnökünk jó személyes viszonyban van az USA első számú vezetőjével, ezzel párhuzamosan jó kapcsolata van Kína elnökével, és beszélő viszonyban van Oroszország és Törökország államfőjével is. Ez példátlan geo­politikai helyzet. Donald Trump győzelme az egész világ, de főképp Európa számára új feltételeket teremt. Joe Biden tragikus állapotokat hagy maga után, az USA meg­gyengült az ő időszaka alatt, többek között a csúfos afganisztáni kivonulás, a közel-keleti helyzet elfajulása és a kudarcnak ígérkező orosz–ukrán háború miatt, emellett a belpolitikában is sikertelen volt. Az amerikaiak többsége egyértelműen változást akart.

Kis túlzással: ha az új elnök – Kissingerrel szólva – Európát akarja hívni, Orbán Viktornál csörög majd a telefon?
Borítékolható, hogy számos ügyben kikéri majd a véleményét. Azt nyilván nem tudhatom, hogy egy-egy döntését ez mennyire befolyásolja majd. Valószínű, hogy a térségünkkel kapcsolatos ügyekben meg fogja őt kérdezni.

Az Európai Unió vezetői láthatóan kihívásként értékelik a választási eredményt: az önállóság erősödik majd, avagy jönnek mondjuk 
az lmbtqi­-jogokat Amerikán számonkérő EP-állásfoglalások?
Egy ideig próbálkozhatnak az utóbbi iránnyal, ám mivel ezt a témát az USA nem fogja tovább erőltetni, hiszen a Demokrata Pártot többek között az identitáspolitika és a faji kérdés erőltetése miatt utasították el a választók, előbb-utóbb felhagynak majd vele. Trump elsöprő győzelme a normalitáshoz való visszatérés garanciája, az embereknek ott is elegük lett az elitpolitizálásból, illetve a magánszférájukba való beavatkozásból. De őket is elsősorban a megélhetés, a gazdaság és az illegális migrációval, illetve a növekvő bűnözéssel szembeni fellépés érdekli. Az sem mellékes, hogy Biden csetlése-botlása, szellemi leépülése miatt az USA vicc tárgyává lett a világban.

Korábban úgy fogalmazott, Amerika-barátként ez személyesen is sértette önt.
Így van, még én is nehezen viseltem, hogy azon kellett aggódni, mikor botlik meg egy lépcsőn vagy esik el a pódiumon. Méltatlan. Ennek nyomán az Egyesült Államok politikáját irányító elit mindenki előtt bemutatta, hogy az elnöki pozíciót be se kell tölteni, majd a háttérből el­rendezik a dolgokat. Ebből is elegük lett az amerikaiaknak.

Ami nekünk fontos: Trump hitet tett az orosz–ukrán háború lezárása mellett, az EU vezetői viszont egész másként nyilvánulnak meg, legutóbb a strasbourgi EP-ülésen. Mi következhet ebből az ellentétből?
Ez a háború Trump, illetve az őt támogató csoportok és választók számára nem prioritás. A problémák listájának végén található, sok választó azt sem tudja, hol van Ukrajna. Ám mivel pénzszivattyú, az új elnök le fogja zárni ezt a konfliktust, meg fog állapodni az oroszokkal. Azt még nem tudni, mi lesz a tartalma, a legvalószínűbb forgatókönyvnek azt tartom, hogy Washington megszünteti a pénzügyi támogatást és a fegyverszállítást. Pontosabban: utóbbira lehet, hogy hajlandó lesz, ha Európa állja a költségeket. Hiszen ebben mégiscsak üzleti lehetőségek rejlenek, és ő alapvetően üzletember. Ezért tehát fontos kérdés, hogyan reagál majd az új helyzetre Európa, akarja-e egyedül folytatni a háborút Oroszországgal, ami eddig elsősorban amerikai érdek volt. Aggasztó, hogy az éppen kormányválsággal küzdő német kancellár azt mondta, nekik kötelezettségeik vannak Ukrajnával szemben. Az persze nyitott kérdés, meddig gondolja így.

Ha mégsem, visszaállhat az olcsó orosz energia és az európai, illetve német ipar kapcsolódása?
Nem tartom valószínűnek. Az Egyesült Államok ebben valószínűleg nem tesz majd engedményt, régi célkitűzése ugyanis, hogy megakassza a német–orosz egybekapcsolódást, ennek egyik lépcsőfoka volt, hogy az utóbbi években sikerült átállítania Nyugat-Európát a cseppfolyós amerikai gázra. Németország tehát már ki van szolgáltatva a tengerentúli nyersanyagoknak, miért is változtatna ezen a számára előnyös helyzeten a következő amerikai elnök? Ne feledjük: az Északi Áramlat 2. ellen George W. Bush óta valamennyi elődje kikelt. És persze tegyük hozzá azt is, hogy az oroszok a közelmúltban átállították az ener­gia­szállításukat a keleti nagyok irányába, akik ezt szívesen fogadják.

Akkor mit tehetünk?
Nekünk az a feladatunk Európában, hogy végre képesek legyünk meghatározni a saját érdekeinket, és fel is vállaljuk a határozott képviseletüket. Abban bízom, hogy ha erős kihívás érkezik az USA felől, ezen a téren is elkezdenek gondolkodni az európai vezetők.

Épp erről beszélt Orbán Viktor a budapesti kettős európai csúcson.
Európa számára egyértelműen ez a feladat. Csak bele kellene fogni végre a megvalósításba! Ne zárjuk ki a lehetőségét, hogy ebben is változás lesz, itt lenne az ideje. Egyelőre azonban az európai vezetőknél a düh és a gyászmunka dominál a Trump-győzelem miatt. Egészen furcsa, mennyire készpénznek vették Kamala Harris és a Demokrata Párt győzelmét, egyedül Orbán Viktor hangoztatja négy éve, hogy Donald Trump vissza fog térni a Fehér Házba, és hogy Európának fel kell készülnie erre. Ez ugyanúgy bejött neki, mint az illegális migrációval szemben tíz év óta vállalt álláspontja.

A morális szempontok mellett miért lesz jó nekünk, ha valóban véget ér a háború?
Először is: számítani lehet arra, hogy nem indul újabb fegyveres összecsapás, hiszen Trump az előző ciklusában sem indított demokráciaterjesztő háborút. Továbbá meg fog szűnni az amerikai tudatipari komplexum által erőltetett progresszív ideológiai nyomás, ami a kultúránk és hagyományaink felszámolását célozta meg, és valóságos átnevelőprogrammá eszkalálódott. Ahogy remélhetőleg az ezek részeként értelmezhető ngo-hálózat szorítása és a hazai ellenzék finanszírozása is visszaszorul majd. Talán nem gurulnak tovább hozzájuk a dollárok. Ez önmagában felszabadíthatja a magyar belpolitikát, végre külföldi befolyásolás nélkül vitathatjuk meg a saját dolgainkat. Hatalmas könnyebbséget hozhat nekünk, ha nem folytatódik a szankciós politika sem. Magyarország egyébként jórészt megtette már azokat a lépéseket, amiket Európának is meg kellene.

Mire gondol?
Próbáltunk nyitni keletre, Kína és a türk világ felé, aminek már vannak is eredményei, például az energiabeszerzés terén. Egyelőre sajnos nem látom, hogy az egyre szorultabb helyzetben lévő Németországban hasonló irányban gondolkodnának, de mondom, ne zárjuk ki a lehetőségét, hogy így tesznek a jövőben. Sajnos egyelőre ott tartunk, hogy a zöldátállást tovább erőltetve bezárták az atomerőműveiket, és padlóra küldték a gazdaságukat.

Már ha létezik még egyáltalán Németország…
Nem vagyok benne biztos. A kulturális identitás és az önérdek érvényesítése tekintetében Berlin nem igazán mutatja fel azt a potenciált, amire képes lehetne.

Visszatérve Magyarországra: lehetünk úgy jóban mindenkivel, hogy közben az egyik, egyre bezárkózóbb szövetségi rendszerhez tartozunk?
A Nyugathoz tartozunk – ez nem is kérdés –, akkor is, ha szeretnénk mindenkivel jóban lenni. De végre megértettük: nekünk minden irányba nyitottságot kell mutatnunk. A türk világ például egy kétszázmilliós feltörekvő piac, nyersanyagokkal és ásványkincsekkel. Egyenrangú felekként tudunk beszélni, a kölcsönös előnyök és a tisztelet mentén. Szögezzük le: a mostani helyzetben nekünk valójában nincs is más esélyünk. Kína is hatalmas lehetőségeket tartogat a számunkra.

Mikor érezheti majd az egyszerű állampolgár, hogy ebből a kapcsolatépítésből maga is profitál? A gazdasági mutatók nem impozánsak.
Vannak beruházások, amik csak pár év múltán fordulnak termőre. Nem győzöm hangsúlyozni: Németország, Európa gazdasági motorja a jelek szerint tartósan lefulladt. A magyar, illetve a régiós ipar harminc évvel ezelőtt a német fejlődés bűvkörébe került, abba az irányba indult el, ám ez a stratégia most miattuk megbicsaklott. Ennek jeleit látva kezdtünk hosszú évekkel ezelőtt új utakat, új lehetőségeket keresni. A hatalmas kínai projektek ennek nyomán érkeznek Magyarországra, ám erre a félfordulatra az Európai Unió gyanakvással és rosszallással tekint. Nincs más lehetőségünk, mint hogy minden irányból összegyűjtsük a jó ötleteket, bevonzzuk a tőkét, és megteremtsük a megfelelő kapacitásokat. Még így sem tudjuk kivonni magunkat az EU egyre rosszabb gazdasági állapotának hatása alól. Persze a versenyképességünkért elsősorban mi vagyunk felelősek, a javításáért nekünk is tennünk kell, meg is teszünk mindent, amit tudunk. Vannak jó javaslataink mind a versenyképesség, mind a gazdasági teljesítőképesség növelésére. A határainkon folyó háború lezárásáért, a mielőbbi fegyvernyugvásért is megtettünk mindent, amit tudtunk. Európa nagyobbik részétől azonban a gyalázkodáson kívül mást eddig nem nagyon kaptunk. Meglátjuk, változik-e ez Trump győzelme és a német kormány bukása nyomán. Itt lenne az ideje a kijózanodásnak Európában! De addig sem maradhatunk tétlenek, épp a magyar társadalom önérdeke miatt.

Addig is itt van nekünk a világrendetlenség – ahogy az új esszékötetének a címe fogalmaz. Sok benne az utalás Európa gyökérvesztésére.
Mielőtt egy új rend kialakulna, mindig a rendetlenség az úr, erre utal a cím. Sajnos a Nyugaton eluralkodott az a gondolkodás, amely szerint nem számítanak a gyökereink, a kultúránk és a keresztény értékrend. Ez otthontalanná teszi az embert, elidegenedetté. Mert ha az ember sehol nincs otthon, akkor idegenül mozog, nem érzi a felelősséget a saját és közössége jövője iránt. A fősodor sajnos ebbe az irányba tart, kevés a gyerek, nagy az önzés, ez az egész liberális, lmbtq-, transzideológia végeredményben arról szól, hogy mindenki csak magáért él. Ez rossz pálya. Ha az ember egyedül van, magányos, nem tud életben maradni. Közösségi lények vagyunk, ha elveszítjük a mitudatunkat, csak a nihil, vagyis a semmi marad. Az orosz–ukrán háború kapcsán azonban egy igencsak szembeötlő ellentmondással találkozunk. A birodalmasodó, a nemzeti identitást megvető, sőt üldöző Nyugat üdvözli, sőt rajong az ukrán nacionalizmus és sovinizmus iránt, beleértve az orosz vagy a magyar nyelv bedarálására irányuló intézkedéseket is, és ugyanazzal a levegővétellel azt sulykolja, a többi nemzeti érzés nem számít, fel kell olvasztani egy európai birodalomban. A németek már azt mondják, ők nem németek, hanem európaiak. Az micsoda? Talán Amerikában vagy Ázsiában van értelme, amikor odautazik az ember, és azt mondja: ő európai, de Európán belül ez nem jelent semmit. Én büszke nacionalista vagyok, úgy hiszem, magyar emberként a nemzeti közösségem érdekeit kell képviselnem. Más ezt nem teszi meg helyettünk. Ez a mi hivatásunk.

Paradox módon a nemzeti lét felszámolása mögött eredetileg a háborúk elkerülésének szándéka állt. Elvileg.
A nyugati megmondóembereknek ez az egész valahol egy játék, ami annyiban igaz, hogy nem ők halnak meg százezrével a csatatéren, hanem az oroszok és az ukránok. Annál elviselhetetlenebbül cinikus mondatot, mint hogy „az utolsó ukránig harcolunk”, nem nagyon hallottam. Szégyen! Azok az ukránok, akik meghalnak a hazájuk védelmében, nemzeti hősök, és a legnagyobb tisztelettel vagyok irántuk. Azokról viszont, akik kibicként, szinte tét nélkül biztatják őket erre, lesújtó véleményem van. Ez nem erkölcsös magatartás, akármit mondanak is. Üres moralizálás. Remélem, hogy Trump révén ismét felértékelődik a reálpolitika és a pragmatizmus, ami az öldöklésnek is véget vethet. Hiába emleget igazságos békét Volodimir Zelenszkij, én olyat még nem láttam. Utoljára az első világháború után emlegettek a győztesek ilyesmit, abból lett Trianon, a második világháború és a vészkorszak. Egy ilyen öldöklő háború vagy kompromisszummal, vagy kapitulációval zárul, erre tanít a történelem. Ilyenkor is csak az erő számít. Az amerikaiak a világháborúkban feltétel nélküli megadást követeltek.

Mire tanít a Világrendetlenség?
Arra, hogy a bizonytalanság az életünk része. Mindig jöhet valami váratlan, ami megváltoztatja a világot. Ha csak a mi térségünket vesszük: az elmúlt évszázadokban három világbirodalom összeomlását tapasztalhattuk meg, folyton újra kellett rendezni az életünket, s most egy negyedik hatalmas világrendváltozás előtt vagyunk. Az optimista tanulság mégis az: eddig mindegyiket túléltük. Itt vagyunk, megmaradtunk. Ezt a tapasztalatot nyugaton nem értik, így ők most jobban félnek.

Nemrég egy konferencián a Nyugat válságtüneteként beszélt arról, hogy napjainkban egyre kevesebb a szex az emberek életében, és egyre több a boldogtalanság. Kifejtette, hogy a szexuális forradalom igazi haszonélvezői a felső osztálybeli férfiak és nők, akik válogatnak a szexuális partnerek között, az alsó osztályokban lévők pedig nem jutnak partnerhez. A sajtó felkapta a mondatait.
Örültem neki, hogy ilyen érdekesnek találták a mondandómat. Remek konferencia volt. Nem szabad prűdnek lenni, a szexualitás az emberi élet fontos része, végeredményben a sorsunk függ tőle. Szerintem a balliberális oldalon meglepődtek, hogy mi ilyen nyíltan beszélünk erről, azt hitték, ez az ő terepük. Tény, és erről már kutatások sora beszámolt, hogy a Nyugaton vissza­szorult a nemi érintkezés gyakorisága. Különösen a koronavírus-­járvány óta elképesztően megnehezült a párkapcso­latok létrejötte, aztán ott vannak az okostelefonok, amik akadályozzák a fiatalokat a személyes érintkezésben. Bezárkóznak, rengetegen magányosak, ami mostanra a nyugati világ egyik legnagyobb problémájává vált. Az idézett mondat is arról szól, hogy a Nyugat egyfajta tökéletességmániába fordult, ott azt hiszik, ők tudják, hogyan lehet másokat megtanítani az ideális életformára és társadalmi berendezkedésre. De miért állnának meg itt? Az embert is át akarják alakítani, a külsejét s végül a nemiségét és a szexualitását. Ez erősíti az érintettekben az önmagukkal való elégedetlenséget, és növeli a boldogtalanságukat. Hiányzik a tökéletlenség elfogadása, s ez mind gátolja a társas és a nemi kapcsolatok kialakulását. A tökéletesség hajszolása márpedig hamis illúzió.

Pedig az új hullámos liberalizmus épp a másság elfogadását hirdeti minden szinten.
Valójában ők nem tudják elfogadni a másságot. Ha így lenne, kellő tisztelettel és elismeréssel érkeznének meg egy másik kultúrába, s nem akarnák rögtön a maguk képére formálni. Minden kultúrában van érték, mindenkitől lehet valamit tanulni. Ehelyett ők abból indulnak ki, hogy aki nem az amerikai liberális demokrácia receptjeit meg a nyugat-európai woke-szabályokat fogadja el, s ebben mifelénk különösen a németek jeleskednek, az elfogadhatatlan és visszamaradott, át kell nevelni.

Elhangzott a konferencián az is, hogy a tabletta és az óvszer vált a szexuális forradalom sarlójává és kalapácsává. Nem túlzás a kommunista hasonlat?
Egyáltalán nem. A kommunizmus először a szabad szerelmet, majd a puritanizmust hirdette. Mindenki emlékszik A tanú című filmre, amelyben Virág elvtárs leteremti a rövid szoknyában munkába érkező titkárnőjét: „Hagyjuk a szexualitást a hanyatló Nyugat ópiumának!” A fogamzásgátlás megjelenése után ezt már nem lehetett tartani. A szexuális forradalom kezdetben felszabadító volt, és sok béklyót megszüntetett.

Más téma. Ez az év kis túlzással a botrányokról szólt a jobboldal számára, elég csak a kegyelmi ügyre vagy Magyar Péter feltűnésére gondolni. A Trump-győzelem a rég várt jó hír? Milyen állapotban van a jobboldal?
Szerintem sok jó hír volt mindezek dacára ebben az évben, amely kétségtelenül drámai változásokat is hozott a belpolitikában. Valóban, a népszerű köztársasági elnökre mind büszkék voltunk, ám megbukott a szintén népszerű igazságügyi miniszterrel együtt, és ez elbizonytalanította a táborunkat. Érvágás volt ez a politikai közösségünknek. Ezt követően lépett porondra a volt férj, The Man, aki struktúraváltozást hozott a pártok világában. Valamennyi ellenzéki formáció szavazói bementek The Man alá. El kell ismerni, akadnak, akik már csak azért is változást, újdonságot akarnak, mert tizennégy éve ugyanaz a kormány, ez okozhat némi kifáradást is, a legfontosabb mégis az, hogy az ellenzéki szimpatizánsok rettenetesen elégedetlenek az eddigi kínálatukkal. Persze The Man semmi újat nem hozott, ugyanezt keresték korábban mondjuk Márki-Zay Péterben is.

Az eszközök talán mások.
The Man nem válaszol semmilyen érdemi kérdésre, nem tudjuk, miről mit gondol. Azt viszont szeretném hangsúlyozni, hogy Márki-Zay és ő is alapvetően jobboldali. Ha ehhez még a Mi Hazánkat is hozzáveszem: ki itt a baloldali? Egyébként se ötletük nincs, se valódi politikájuk, csak egy dolog számít: ne Orbán Viktor legyen a miniszter­elnök. Ezért szerintem ennek megint óriási kiábrándulás lesz a vége, s akkor újra darabjaira hullik az ellenzék. Hiába áll most jól a közvélemény-kutatások szerint a kihívó – megjegyzem, Kamala Harrist is győztesnek mérték az elnökválasztás előtt –, most nincs tétje. Amikor majd arról kell dönteniük az embereknek, kié legyen a felelősség az ország sorsát illetően, s ott áll előttük egy fikahuszár meg egy ízig-vérig politikus, aki már bizonyított, aligha lesz kérdés, kit választanak többen. Pláne, hogy Trump diadala után nem biztos, hogy a külföldi hátszél megmarad majd. Kevesebb lehet a mikroadomány is.

Visszatért Szájer József, mégpedig a XXI. Század Intézet égisze alatt „szellemi, szakmai, elemző, tanácsadói természetű” munkát végez majd. Miért most?
Szájer József kiváló képességű, kipróbált harcos, akinek helye van a közösségünkben. Büszke vagyok rá, hogy nálunk dolgozik. Minden percét élvezem, amikor vele beszélgetek. Meddig kell az ellenfél támadásaival foglalkozni? Ne érdekeljen már minket, mit írnak vagy mondanak! A karaván halad.