A rettegés foka

Nyitókép: MTI/Koszticsák Szilárd

„Csak egy pillanatra álljunk meg, és próbáljuk elképzelni, miféle alakok ezek. S könnyű lenne elintézni annyival, hogy valamiféle hülyék. Persze. Azok. Azok is.

De mindezen túl ezek azok, akik reggeltől estig lehallgatják egymást.

Magyar lehallgatja a feleségét.

Magyar lehallgatja a nőjét.

A nője lehallgatja Magyart.

S ki tudja, ki hallgat még le kit...

Ezeknek diktafon volt a jelük az óvodában.

Micsoda alakok ezek, édes jó Istenem...

És képzeljük el azt is, milyen élet lehet ez?

Ezeknek a nyomorultaknak nincs egy nyugodt pillanatuk. Állandóan azon jár az agyuk helye, hogy ki, hol és miért hallgatja le őket éppen. S ezért, megelőző csapásként, gyorsan lehallgatja valamelyik valamelyiket. Azt, akire éppen gyanakszik. De persze a másik is gyanakszik, és ő is lehallgat.

Ennek meg az a vége, hogy a feleségét titokban lehallgató, majd a nőjét titokban lehallgató főlehallgató elkezd rettegni attól, hogy valaki lehallgatta, és nyilvánosságra kerül, amit lehallgattak.

Ionescu dühösen sarokba vágja az összes drámáját.

Ezek meg közben hangfelvételeket készítenek egymásról, és azokkal kereskednek, zsarolnak, fenyegetnek.

Pszichopatáék egymás között.

Egy nagy, dühös, kedélytelen, sokan vagyunk egyedül, sokan vagyunk magányosak elmegyógyintézet. Ez a Tisza.”