Hát így esett a népességrobbanás a Dob utcában – amikor még oda sem a gólya hozta a csokot

Nyitókép: Shutterstock

Utólag romantikusra színezett zeneakadémista-éveim idején egy klasszik bérház második udvarának földszinti lakását béreltem, ahova még a mentő hangja se jutott be, de napfény se, csak mandinerből, a lépcsőház koszlott ablakán pattanva. Ajtónk egymás mellett 90 fokban nyílt BB-vel, az ötvenes, kopasz és foghíjas szomszéddal, aki a kezdeti alapjáratú bizalmatlanság után aranyszívét mindig kimutatta. Sajátosan, de tényleg. Ha valaki zörgött az udvart a tűzoltók elől is üzembiztosan lezáró rácsnál, konkrét jatagánnal rohant elő, és mezítláb is hézag-, illetve költségmentesen biztosította a rácson inneni békét. Egyszer hosszan hümmögtünk, majd megeredt a nyelve, és elmesélte, miként esett le a templom­toronyból bádogozás közben, s hogy akkor valami megváltozott. Például soha többé nem ivott – hamarosan pedig második lánya is megszületett. No de hogyan? 

BB megtermett felesége, Enikő nem akart több gyereket. Mivel az ügyben konszenzusra nem jutottak, a nő a kémiai fogamzásgátlás mellett döntött. Felkereste az orvost, viszont BB éppen a Chinoin kerítését hegesztette, szóval szerzett placebót, és gondosan cserélgette neje fiolájában a pirulákat. Amikor Enikő gyanút fogott bizonyos testi jelekből, közepesen idegesen elszaporázott a nőgyógyászhoz, de ez még a korai nyolcvanas évek sztorija, nem volt még ultrahang, csak Köjál. Oda kellett eljuttatni a vizeletet.

Mivel Enikő a kislányukkal gyesen küzdött, BB-re várt a feladat, hogy munka végeztével – hajnalra járt – az üvegbe töltött mintát eljuttassa a laborállomásra. BB tudta, hogy bizonyos értelemben napjai vannak hátra sötét üzelméből, lebukik, és a jatagán nem lesz elég Enikő ellen. De az ő felesége csak nem gyilkol magzatot, szóval jó eséllyel révbe érnek, az pedig megér egy hét ajtócsapkodást. A kérges lelkű BB szenvedélyesen szerette a gyerekeit.

Senki szimatszatyrába nem fért igazán bele soha egy brandysüveg, a nyaka mindig kilógott, BB is így volt ezzel. A műszak lecsúszott tagjai már hajnaltól méregették, de féltek BB öklétől, nyárivihar-hirtelenségű haragjától. Mindenesetre tovább már el nem hitték, hogy tényleg nem iszik, hisz nyíltan hoz kemény szeszt munkába. Az egyik csak nem bírt magával, és amikor BB nem volt a láthatáron, a szocializmus kerítés­építésének összes sivatagi szomjúságával nyakalta meg az üveget… Igen mélyről kellett aztán felprüszkölni a vizeletet, a melós estig se találta meg a saját hangját a köhögőrohamtól, és még a pisi nagy része is odalett! A közelgő tornádó előli közmegegyezéses megoldást a visszatöltésben találta meg a brigád, immár saját anyagból – a mit sem sejtő BB pedig műszak végén eredményesen megjárta a labor leadóablakát.

Volt is nagy csodálkozás a Dob utcában, amikor Enikő megjött az orvostól egy héttel később, és már a rácsnál férje szókészletével káromkodott. Kurvanyját ennek a doktornak, tudod, mit mondott? Hogy nem vagyok terhes, de akkor mér’ nem jön meg?! És tudod, mit még?! Hogy tele vagyok… férfihormonnal! Hogy merészeli! Meg hogy ne igyak már ennyit! Hát mennyit?! Hát mi nem is piálunk! És ezekre vagyunk rábízva!

Mondom, BB a végletek embere volt, mert ezek után egy hét betegszabadságra és pépes ételre küldte szomjas kollégáját, otthon viszont némileg megkönnyebbülten várta a fejleményeket, és tagadhatatlanul neki állt a zászló. (Meg az életnek.) Viszont ami késik, nem múlik teljesen, mert két hónappal később egy reggel Enikő hirtelen felült a nászi ágyban, mint egy gép, és a Dob utca második udvarának süket csendjébe üvöltötte: Még hogy nem vagyok terhes?! Hát itt rugdos a gyerek!

BB míg ezt mesélte, végig láttam ki-be járni a nyári forróságban a kiskamasz Katkát, aki egy apai csínynek és, ki tudja, tán az alkesz menkesznek is köszönheti az életét, mármint a Teremtőn meg a szülein kívül… Hát így esett a népességrobbanás a Dob utcában, amikor még oda sem a gólya hozta a csokot.

A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata